Amikor iráni rakéták záporozni kezdtek Izraelre, sok lakos fedezékbe menekült. Országszerte szirénák vijjogtak, ahogy az emberek az óvóhelyekre rohantak.
De néhány palesztin izraeli állampolgár – kétmillió ember, azaz a lakosság nagyjából 21 százaléka – számára becsapódtak az ajtók, nem a robbanások ereje és nem az ellenség, hanem a szomszédok és a polgártársak.
Sok palesztin izraeli állampolgár, akik többnyire Izrael nemzetközileg elismert határain belüli városokban, településeken és falvakban éltek, az iráni-izraeli konfliktus eddigi legrosszabb éjszakái alatt kirekesztve találta magát az életmentő infrastruktúrából.
Samar al-Rashed, egy 29 éves egyedülálló anya, aki egy Acre közelében lévő, többnyire zsidók lakta lakótelepen él, számára a kirekesztés valósága péntek este jött el. Samar otthon volt ötéves lányával, Jihannal. Ahogy a szirénák átsütötték a levegőt, figyelmeztetve a közeledő rakétákra, megragadta a lányát, és az épület óvóhelyére rohant.
„Nem volt időm semmit összepakolni” – emlékezett vissza. „Csak víz, a telefonjaink, és a lányom keze az enyémben.”
A pánikba esett anya megpróbálta enyhíteni lánya félelmét, miközben a sajátját elrejtette, és halk arab nyelven bátorította, hogy tartsa lépést sietős lépteivel a menedékhely felé, miközben a többi szomszéd is lemászott a lépcsőn.
De a menedékhely ajtajánál, mondta, egy izraeli lakos, miután hallotta arabul beszélni, elállta a bejutásukat – és becsukta az orruk előtt.
„Megdöbbentem” – mondta. „Folyékonyan beszélek héberül. Megpróbáltam elmagyarázni. De megvetően nézett rám, és csak annyit mondott: »Nem neked való.«”
Abban a pillanatban, mondta Samar, feltárultak az izraeli társadalom mély törésvonalai. Miközben visszamászott a lakásába, és a távoli, az eget megvilágító rakétákat nézte, amelyek időnként a földbe csapódtak, mind a látványtól, mind a szomszédaitól megrémült.
A kirekesztés története
Izrael palesztin állampolgárai régóta szembesülnek rendszerszintű diszkriminációval – a lakhatás, az oktatás, a foglalkoztatás és az állami szolgáltatások terén. Annak ellenére, hogy izraeli állampolgársággal rendelkeznek, gyakran másodrendű állampolgárként kezelik őket, és lojalitásukat rendszeresen megkérdőjelezik a nyilvános diskurzusban.
Az Adalah – Izraeli Arab Kisebbségi Jogi Központ – szerint több mint 65 törvény diszkriminálja közvetlenül vagy közvetve a palesztin állampolgárokat. A 2018-ban elfogadott nemzetállami törvény megerősítette ezt az egyenlőtlenséget azzal, hogy Izraelt a „zsidó nép nemzetállamaként” határozta meg, ami a kritikusok szerint intézményesítette az apartheidet.
Háború idején ez a diszkrimináció gyakran fokozódik.
Izrael palesztin állampolgárait gyakran diszkriminatív rendőri intézkedéseknek és korlátozásoknak vetik alá konfliktusok idején, beleértve a közösségi médiában közzétett bejegyzések miatti letartóztatást, a menedékhelyekhez való hozzáférés megtagadását és a vegyes lakosságú városokban való szóbeli bántalmazást.
Sokan már beszámoltak arról, hogy ilyen diszkriminációt tapasztaltak.
Haifában a 33 éves Mohammed Dabdoob szombat este a mobiljavító műhelyében dolgozott, amikor a telefonok egyszerre csörgöttek a riasztások hangjával, ami szorongást váltott ki benne. Megpróbálta befejezni egy elromlott telefon megjavítását, ami késleltette. Ezután sietve bezárta az üzletet, és a legközelebbi nyilvános menedékhely felé rohant, amely az üzlete mögötti épület alatt volt. A menedékhelyhez közeledve azt tapasztalta, hogy annak masszív ajtaja zárva van.
„Megpróbáltam a kódot. Nem működött. Dörömböltem az ajtón, héberül szóltam a bent lévőknek, hogy nyissanak ajtót, és vártam. Senki sem nyitott ajtót” – mondta. Pillanatokkal később egy rakéta robbant fel a közelben, üveget törve be az utca túloldalán. „Azt hittem, meghalok.”
„Füst és sikolyok voltak, és negyed óra múlva már csak a rendőrség és a mentők hangjait hallottuk. A jelenet rémisztő volt, mintha egy rémálomban élnék, hasonlóan ahhoz, ami Bejrút kikötőjében történt” – tette hozzá, utalva a 2020-as bejrúti kikötői robbanásra.
A puszta félelemtől és sokktól megdermedve Mohammed a közeli parkolóban lévő rejtekhelyéről figyelte, ahogy a káosz kibontakozik, és hamarosan a menedékhely ajtaja kinyílt. Ahogy a bent lévők elkezdtek kiszivárogni, némán nézett rájuk.
„Nincs igazi biztonságunk” – mondta. „Sem a rakétáktól, sem azoktól az emberektől, akiknek a szomszédainknak kellene lenniük.”
Diszkrimináció a menedékhez való hozzáférésben
Elméletben Izrael minden állampolgárának egyenlő hozzáféréssel kellene rendelkeznie a közbiztonsági intézkedésekhez – beleértve az óvóhelyeket is. A gyakorlatban a kép egészen más.
Izrael palesztin városaiban és falvaiban lényegesen kevesebb a védett terület, mint a zsidó településeken. Az izraeli állami számvevőszék 2022-es jelentése szerint, amelyet a Haaretz újság idéz, az izraeli palesztin közösségek otthonainak több mint 70 százalékában nincs szabványoknak megfelelő biztonságos helyiség vagy tér, szemben a zsidó otthonok 25 százalékával. Az önkormányzatok gyakran kevesebb finanszírozást kapnak a polgári védelemre, és a régebbi épületeknél nem találhatók meg a szükséges megerősítések.
Még a vegyes lakosságú városokban is, mint például Lydd (Lod), ahol zsidó és palesztin lakosok élnek egymás mellett, hangsúlyos az egyenlőtlenség.
Yara Srour, a Héber Egyetem 22 éves ápolóhallgatója, Lydd elhanyagolt al-Mahatta negyedében él. Családja háromszintes épülete, amely körülbelül négy évtizedes, hivatalos engedélyek és óvóhely nélkül áll. A szombat esti heves iráni bombázást követően, amely sokkolta a körülöttük lévő világot, a család vasárnap kora reggel megpróbált a város egy biztonságosabb részébe menekülni.
„Lydd új részébe mentünk, ahol megfelelő menedékhelyek vannak” – mondta Yara, hozzátéve, hogy 48 éves édesanyja, aki gyenge térdekkel küzd, nehezen tudott mozogni. „Mégsem engedtek be minket. A szegényebb környékekről származó zsidókat is elutasították. Csak az „új lakóknak” – a modern épületekben lakóknak, többnyire középosztálybeli zsidó családoknak – engedték be.”
Yara élénken emlékszik a borzalmakra.
„Anyámnak ízületi problémái vannak, és nem tudott úgy futni, mint mi, többiek” – mondta. „Kölyögtünk, kopogtunk az ajtókon. De az emberek csak kukucskálón néztek ránk, és nem törődtek velünk, miközben mi láttuk, ahogy az ég a becsapott rakéták tüzétől ragyog.”
Félelem, trauma és harag
Samar elmondta, hogy a lányával együtt egy menhelyről való kiutasítás lelki sebet hagyott benne.
„Azon az estén teljesen egyedül éreztem magam” – mondta. „Nem jelentettem a rendőrségnek – mi értelme? Nem tettek volna semmit.”
Később aznap este egy tamrai villát találtak el, megölve négy, ugyanabból a családból származó nőt. Az erkélyéről Samar figyelte, ahogy a füst az égbe száll.
„Úgy éreztem, mintha itt lenne a világvége” – mondta. „És még a támadás alatt is fenyegetésként kezelnek minket, nem pedig emberként.”
Azóta lányával szülei otthonába költözött Daburijjába, egy alsó-galileai faluba. Most már együtt tudnak összebújni egy megerősített szobában. A néhány óránként érkező riasztások miatt Samar azon gondolkodik, hogy Jordániába menekül.
„Meg akartam védeni Jihant. Még nem ismeri ezt a világot. De a hazámat sem akartam elhagyni. Ez a dilemma számunkra – túlélni, vagy maradni és szenvedni.”
Míg Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök a támadások után kijelentette, hogy „Irán rakétái egész Izraelt célozzák – zsidókat és arabokat egyaránt”, a helyszíni valóság mást mutatott.
Már a háború előtt is aránytalanul sok palesztin állampolgárt tartóztattak le politikai nézeteik kifejezése vagy a támadásokra adott reakciók miatt. Néhányat pusztán azért vettek őrizetbe, mert emojikat posztoltak a közösségi médiában. Ezzel szemben az online fórumokon a palesztinok elleni önbíráskodó erőszakra való felhívásokat nagyrészt figyelmen kívül hagyták.
„Az állam elvárja a hűségünket a háborúban” – mondta Mohammed Dabdoob. „De amikor eljön az ideje, hogy megvédjenek minket, láthatatlanok vagyunk.”
Samar, Yara, Mohammed és ezrek hozzájuk hasonló számára az üzenet világos: papíron állampolgárok, de a gyakorlatban idegenek.
„Biztonságra vágyom, mint bárki más” – mondta Yara. „Ápolónőnek tanulok. Segíteni akarok az embereken. De hogyan szolgálhatok egy olyan országot, amely nem védi meg az anyámat?”
