Gázai al-Baqa kávézórobbantás: az utolsó menedék, amit a háború elvesztett

Június 30-án este Mohammad Abu Shamaleh egy kávézó ajtaját nyúlta, egy menedéket Gáza kikötőjétől északra, amikor a világ felrobbant körülötte.

A 25 éves férfi, mint a legtöbb este, az Al-Baqa kávézóba érkezett, hogy megtalálja azt, ami Gázában értékes kincs lett: az áramot és az internetet.

Egy nonprofit szervezet terepi koordinátoraként Abu Shamalehnek internetkapcsolatra volt szüksége a jelentések küldéséhez, az emberek segítéséhez, a munkához, ami mozgásban tartotta egy olyan városban, ahol az álló helyzet megadással járt.

Édesanyja, Sahar Yaghi, számtalanszor könyörgött neki: „Kérlek, fiam, ne menj zsúfolt helyekre.” Tudta, ahogy minden gázai anya tudja, hogy az összejövetelek halált vonzanak.

- Advertisement -

De Abu Shamaleh mindig visszatért Al-Baqába, a tengerparti kávézóba, amely menedékévé, irodájává, a normalitás kis darabjává vált egy őrült világban.

Azon az estén, amikor keze a kávézó bejáratához ért, egy izraeli rakéta becsapódott. Egy szempillantás alatt a nevetés és a beszélgetés sikolyokká és füstté változott. Legalább 39 ember halt meg azon az éjszakán, több tucatnyian sebesültek feküdtek, és Gáza lelkének egy újabb darabkáját veszítette el.

„Minden egy pillanat alatt elpusztult” – mondja Yaghi a TRT Worldnek, remegő hangon az emléktől, miközben súlyosan megsebesült fia mellett ül, aki az Al-Shifaa Orvosi Komplexum ágyában fekszik.

„A jobb lába eltört, repeszek tépték át a hátát és a testét. Isten megmentette… de a barátai még mindig az életükért küzdenek a kórházban.”

Amikor Abu Shamaleh végre beszélt édesanyjával a támadás után, szavai feltárták a mélyebb sebeket: „Amikor felébredtem, a rakéta hangja még mindig a fülemben volt. Csak azért sikoltoztam, hogy halljam a saját hangomat. Azt akartam, hogy a hangom hangosabb legyen, mint a rakéta hangja, hogy kiűzzem a fejemből.”

A fotós, aki megörökítette a pokol szépségét

Azok között, akik nem értek haza azon az éjszakán, ott volt Ismail Abu Hatab, egy 32 éves fotós, akinek a fényképezőgépe a lelke kiterjesztése lett.

Abu Hateb több mint egy évtizeden át annak szentelte magát, hogy megmutassa a világnak nemcsak Gáza fájdalmát, hanem makacs, kitartó szépségét is.

„Ismail nemcsak a fényképezőgépet szerette – a fényképezőgép szerette őt” – mondja barátja, Hikmat Al-Masri, aki 15 évig dolgozott mellette. „Sok fotóssal utaztam már, de Ismail más volt. Ő a szépséget festette meg a fejében, majd megörökítette az objektívjével. Mindig azt mondta: »A legszebb dolgot akarom lefényképezni Gázában.«”

Ez az elkötelezettség már egyszer majdnem megölte. 2023 novemberében, a jelenlegi háború elején, repeszek tépték át Abu Hateb lábát, ami miatt majdnem egy évre abba kellett hagynia a munkát.

De nem volt hajlandó maradni. Visszatért egy A sátor című kiállítással, amely a háborús Gáza mindennapjait dokumentálta – olyan művekkel, amelyek Los Angelesbe utaztak, és több ezer mérföldnyire a Földközi-tenger partjától megérintették a szíveket.

A halála éjszakáján Abu Hateb a következő kiállítását tervezte, arról álmodozva, hogy sátorsorozatát Franciaországba viszi. Azt akarta, hogy a világ az ő szemén keresztül lássa Gázát – nem egy elsuhanó hírként, hanem egy olyan helyként, ahol az emberek mindennek ellenére élnek, szeretnek és szépséget teremtenek.

Amikor Al-Masri megkapta a hívást barátja haláláról, a gyász jobban sújtotta, mint amikor a saját apja meghalt. „Letettem a telefont, és rohantam, hogy megkeressem a közös fotóinkat a laptopomon, a telefonomon. Sírtam minden képen, minden pillanatban, amikor azonnal visszarohant.”

Abu Hateb halála 227-re növelte a Gázában élő újságíró halálos áldozatainak számát – ezzel ez lett a média dolgozóinak történetében valaha feljegyzett legvéresebb konfliktus. De a számok nem tudják visszaadni, mi veszett oda, amikor a kamerája örökre elnémult.

A kávézó, amely Gáza álmait őrizte

Azok számára, akik ismerték az Al-Baqa kávézót, annak pusztulása olyan volt, mintha elveszítenék a saját szívük egy darabját. Nour Al-Safadi három évvel ezelőtt hagyta el Gázát Kairóba, de a tengerparti kávézó soha nem tűnt el az emlékezetéből. Itt nevetett a barátaival, projekteken dolgozott, és itt talált békés pillanatokat.

„Felbombázták az Al-Baqa kávézót, azt a helyet, ami az otthonom volt” – meséli a TRT Worldnek száműzetéséből. „Ez volt a menedékünk a nevetésnek, a beszélgetésnek, a munkának és a csendnek is. Az Al-Baqa nem csak egy kávézó volt – ez egy lélegzetvételnyi hely, ez az emlékek voltak, ezek az emberek voltak.”

Találkozóhely volt a hétköznapi emberek számára is, egy ritka pihenőhely a halál által körülvett tehetetlen lakosság számára. A tengerparti elhelyezkedése nyugalmat és nyugalmat sugárzott disztópikus környezetben.

Amikor a bombázás híre napvilágra került, Al-Safadi kétségbeesetten böngészte a közösségi médiát, üzeneteket küldött barátainak, kétségbeesetten keresve azt a két szót, amely Gáza legbecsesebb mondatává vált: „Jól vagyok.”

Nem mindenki tudta ezeket a szavakat átadni. Abu Hatebbel együtt a kávézó Atef pincér életét is követelte, akinek a nevetése a hely lelkének részévé vált.

Doaa Shaheen újságíró számára, aki az Al-Baqát tette meg második irodájává, a bombázás valami sokkal baljósabbat jelentett, mint egy katonai stratégia.

„Miért bombáznak egy szabadidős helyet?” – kérdezi. „Ez azt mutatja, hogy nem csak katonai erőként harcolnak ellenünk – hanem emberként, Gáza népeként, akik méltóságra és pihenésre vágynak.”

Ha sehol sem biztonságos

Az al-Baka elleni támadás a civil gyülekezőhelyek elleni támadások szélesebb körű mintázatának közepette történt. Az elmúlt hetekben az izraeli erők embereket öltek meg a segélyosztó helyeken, így az élelemkeresés halálos szerencsejátékká vált.

A gázai egészségügyi minisztérium szerint a teljes áldozatok száma meghaladta az 55 000 palesztin halálesetet, egyes jelentések szerint még magasabb, és a lakosság szinte teljes egészében, 2,3 millióan kényszerültek otthonuk elhagyására.

„Gázában már nincs egy centi biztonságos hely sem” – magyarázza Shaheen. „Otthonainkat bombázzák, kórházainkat veszik célba, piacainkat lerombolják. Most már a pihenés és a nevetés helyeit is. Nem csak meg akarnak ölni minket – teljesen el akarják törölni a létezésünket.”

De Al-Baqa romjai között valami nem akar meghalni. Mohammad Abu Shamaleh, aki még mindig gyógyul a sebeiből, ugyanazt az elszántságot viszi tovább, ami egykor arra késztette, hogy kockáztassa a zsúfolt kávézókat a munkája kedvéért.

Minden ellenére – a törött láb, a repeszek, a fülét nem elhagyó rakéták hangja – nem hajlandó feladni célját, hogy népét szolgálja.

„Ez az otthonom” – mondja anyjának. „A népemnek szüksége van rám. Jogom van itt élni, a családommal és a barátaimmal, a szeretett helyeken. A hangunknak hangosabbnak kell lennie, mint a népirtás, hangosabbnak, mint ez az igazságtalanság. Megérdemeljük, hogy éljünk.”

Édesanyja egy egyszerűbb kérést intéz a világhoz: „Csak azt remélem, hogy a világ valóban meghallgat minket. Nem akarom elveszíteni a fiamat. Nem akarom, hogy más anya álljon ott, ahol én állok.”

A kávézó már nincs, de amit képviselt – Gáza ragaszkodását ahhoz, hogy ember maradjon –, az minden elmesélt történetben, minden kihullott könnyben és minden, a sötétség ellen felemelt hangban megmarad.

Ez a cikk az Egabbal együttműködve jelent meg.