Palesztina Hírblog

Nakba emlékére tisztelnünk kell azokat, akik korábban Jaffából Gázába jöttek

A nagyapám, Ismail Abou Shhadeh – akit a legtöbben Abu Subhiként ismernek – soha nem beszélt nekünk a Nakbáról. Minden másról beszélt, de mindig kerülte az 1948-as események leírását. Csak a különböző médiumoknak adott interjúiból érthettük meg, mit jelentett átélni az 1948-as katasztrófát Palesztina akkori egyik legkiemelkedőbb városában, Jaffában (arabul Yafa). És csak egy konkrét interjúból, az Al Jazeerának adott interjúból tudtuk meg, hogyan halt meg az apja, Haseen Abou Shhadeh. Haseen az oszmán korban született, amikor a földet gyakran úgy tekintették, mint aki a megműveli – ez az elv generációk óta formálta a palesztin mezőgazdasági életet, még akkor is, amikor a hivatalos földtulajdonlási törvények megváltoztak. 1948-ban a cionista milíciák kihasználták ezt a mély beágyazódás és biztonságérzetet, váratlanul érték a gyanútlan palesztin falusiakat, és terrorral elűzték őket otthonaikból, és elkobozták földjeiket és vagyonukat. Új MEE hírlevél: Jerusalem Dispatch Iratkozzon fel, hogy megkapja a legfrissebb információkat és elemzéseket az Izrael-Palesztina ügyről, a Turkey Unpacked és más MEE hírlevelek mellett. Az Ön e-mail címe Haseen, sok más emberhez hasonlóan, az új valóság ellenére is folytatta narancsligeteinek művelését. De az 1960-as években, amikor az izraeli hatóságok megérkeztek, hogy gyökerestül kitépjék narancsfáit, rájött, hogy már nem tudja megállítani őket. Szélütést kapott, és a kórházba vezető úton meghalt. Hogyan sikerült családunknak Jaffában maradnia, amikor oly sok más embert kiutasítottak, csak később értettem meg. Ez a folytonosság, hogy ugyanabban a városban élek, amely 77 évvel ezelőtt tanúja volt a Nakbának, formálja azt, ahogyan emlékszem, és ahogyan ma írok. Párhuzamos történetek A Nakba emlékére és a Gázában zajló népirtás fényében Jaffa és Gáza párhuzamos történetein elmélkedem – két tengerparti központ, melyeket veszteség és ellenállás köt össze. Jaffát etnikailag megtisztították palesztin lakosságától, lerombolták, és a világ gazdagjainak játszóterévé alakították. A leggazdagabb emberek ma a romos negyedek partjain sétálnak. Szállodákat építettek a város romjaira, sőt a temetők fölé is. A Gázai övezetben egész negyedeket semmisítettek meg, az államfők nyíltan követelik, hogy „tisztítsák meg” a lakosok kiűzésével és hasonló játszótérré alakításával. Amikor Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke felvetette a Gázai övezet „Közel-Kelet Riviérájává” való átalakításának elképzelését, sokan abszurd fantáziaként utasították el. De amit Gázának javasolt, valójában már megtörtént Jaffában – egykor virágzó palesztin központ, amely mára a földjein épült héber városon belüli marginális negyeddé redukálódott, és egészében elnyeli azt. Jaffa Nakbájának nagyságrendje nemcsak anyagi és politikai, hanem kognitív is volt. 1948 tavaszán a cionista erők ostrom alá vették a várost. Jaffát hetekig bombázták, majd május 14-én elesett. A nagyjából 120 000 palesztinból, akik ott éltek, csak körülbelül 4000 maradt. Egész városrészeket ürítettek ki, családokat száműzetésbe kényszerítettek, vagy szögesdrót mögé zártak. A távollévők tulajdonáról szóló törvény értelmében házakat foglaltak le, és új telepeseknek adták át. A középületeket, mint például a Sarayát, Jaffa önkormányzati központját, bombatámadás érte. Utcákat neveztek át, kulturális nevezetességeket tüntettek el. Ami a városból megmaradt, azt átnevezték és új célra használták, palesztin identitását szisztematikusan megfosztották. Ezt a modellt vetítik most Gázára: egy olyan helyet, amelyet ki kell üríteni, újra kell csomagolni, és újra meg kell nyitni a világ számára – de az emberek nélkül. Virágzó központ A mai Gázai övezethez hasonlóan Jaffa is egykor Palesztina legsűrűbben lakott helyei közé tartozott. 1945-ben a brit mandátum nyilvántartása körülbelül 94 000 lakost dokumentált magában a városban, és további 30 000-et a környező falvakban. Palesztina kulturális és gazdasági központja volt: öt újság, három futballklub, négy mozi és egy színház, nyomdák, szappangyárak és nemzetközi hajózási ipar.\u00A0 Buszok közlekedtek Jaffából Jeruzsálembe, és a vonatok a Hejaz vasúton keresztül kötötték össze a tágabb arab világgal. A városban 47 oktatási intézmény és Palesztina első vasútállomása volt, mindössze egy kilométerre a kikötőtől. A politikai valóságot tekintve ma már kevesen ismerik fel, hogy Jaffa közelebb van Damaszkuszhoz (215 km) és Ammánhoz (160 km), mint Izrael legdélebbi városához, Eilathoz (275 km). https://youtu.be/qCv45criJKk Az érzékelés, az emlékezet és a földrajz torzulása árulkodik arról, hogy mennyire alaposan eltűntek a város arab világhoz fűződő kapcsolatai. Érdekes módon a legtöbb látogató ma az Óvárost szeretné meglátogatni – kétségtelenül gyönyörű környék, de olyan, amelynek vonzereje feltárja azt az orientalista trópust, amelyen keresztül a nyugatiak a palesztin várost elképzelik. A mecsetekre és templomokra helyezett hangsúlynak köszönhetően a sikátorok az időben megfagyott arab élet romantizált képét tárják elénk. Még az is látható, hogyan alakítottak át egy hammamot (fürdőházat) ínyenc étteremmé ugyanazon arab név alatt, annak ellenére, hogy eredeti jelentése egyszerűen „mosdó”. Az Óváros tehát egy olyan történetet mesél el, amely a nyugati érzékenységet hizelgeti: egy fantázia az arabokról, akik a modern kor előtti időkben ragadtak, mielőtt a fehér ember megérkezett volna modernizálni őket. Városi csomópont Jaffa története politikai és kulturális központként az Óvároson kívül esik. Csak a jó szeműek sétálnak végig a Dzsamál pasa utcán – amelyet arról az oszmán kormányzóról neveztek el, akinek uralkodása alatt Hasszán Bej ambiciózus modernizációs tervet hajtott végre a városban a birodalom utolsó évtizedeiben. Abban az időben indult egy fejlesztési projekt Jaffa városképének átalakítására, jellegzetes építészeti lenyomatot hagyva – vagy legalábbis azt, ami belőle megmaradt. Tekintettel a palesztin városi élet pusztulásának mértékére – Jaffában, Haifában, Akkban, Ramlében és Lodban – most fel kell tennünk a kérdést: mi történt ezekkel a városokkal és lakóikkal 1948-ban, és mit árulhat el ez Gáza jövőjéről? Az 1930-as évek közepén épült az Al-Hamra Mozi. Megnyitásakor felvonták az 1936-os arab felkelés zászlaját, és egy nagy transzparenst, amelyen a legendás egyiptomi énekesnő és színésznő, Umm Kulthum látható, a Nemzeti Kórus című filmjének vetítése alkalmából akasztottak fel. Az épület még mindig áll, bár az utóbbi években felújították, miután a Szcientológia Egyház megvásárolta. De míg ezek a jelenetek az 1948 előtti városi élet mélységeit mutatják be, Palesztina nagyobb városainak történelme gyakran a nemzeti narratíva peremére szorult. Dr. Manar Hassan városszociológus a Rejtett szem elől: Palesztin nők és városok 1948-ig című könyvében kritizálja a nemzeti történetírást, amiért elsősorban a vidéki narratívára összpontosít – a palesztinokat fellahin népként, azaz falvaikból kiűzött parasztokként ábrázolja –, miközben kevesebb figyelmet szentel az olyan városi központoknak, mint Jaffa és Haifa. Talán megszállt népként a kibucnik cionista képével akartunk szembeszállni, és bizonyítani a földhöz való kapcsolatunkat. Vagy talán a nemzeti katasztrófa mértékét akartuk kiemelni a parasztmunkás alakjának felidézésével. De tekintettel a palesztin városi élet pusztulásának mértékére…

freepalestine

2025-05-15