Két hónap telt el azóta, hogy utoljára kenyeret ettem. Az élelmiszer egyre kevesebb a piacokon, mióta Izrael március 2-án szinte az összes segélyt blokkolta Gázába. A blokádot követően az élelmiszerárak az egekbe szöktek. A cukor és a liszt eltűnt, a gyümölcsök és zöldségek ritka látványossággá váltak, és csak vöröslencse maradt kapható a piacokon.
Sok mással ellentétben, akik a januári fegyverszünet alatt élelmiszert raktároztak, attól tartva, hogy újabb súlyos éhínség járja át a sorsot, a családommal meghoztuk azt a kockázatos döntést, hogy semmit sem raktározunk. Korábban már tettünk így, de mindent elvesztettünk, amikor az izraeli katonák tankjaikkal elérték a környékünket.
Ilyen pillanatokban az ember nem gondol az ételre. Elfelejti az üres gyomrát és a gyenge testét. Csak megszámolja a szeretteit, megbizonyosodik arról, hogy a szám megegyezik a memorizálttal, és elmenekül.
Bár mi saját szabad akaratunkból hoztuk meg ezt a döntést, sokaknak nem volt más választásuk – beleértve a Shujaiyya környékbeli négy családot is, akik most az otthonunkban laknak. A családfenntartók a háború miatt elvesztették jövedelmüket: egy taxisofőr, akinek az autóját bombatalálat érte, egy lerombolt műanyaggyártó műhely társtulajdonosa, egy villanyszerelő, aki ritkán dolgozik, mióta Izrael áramtalanította, és egy nassolnivaló-árus, akinek már semmije sem maradt eladni.
Az összes család, akik most az otthonunkban laknak, beleértve az enyémet is, szinte kizárólag vöröslencsén él, csak vízen, lencsén és són, semmi más hozzáadásával. Többnyire kanállal isszuk. Ritkán mártunk bele kenyeret, hogy jóllakjunk, mivel a liszt ára az elmúlt két hónapban folyamatosan emelkedett, kilogrammonként 60 és 100 sékel között mozog (7,72–14,31 dollár fontonként), ami még a legegyszerűbb ételekhez is nehezebbé teszi a beszerzést.
Napközben bevezettünk egy új igét az arab szótárba, a ta’ddaset-et, ami nagyjából annyit tesz, hogy „lencseltek”, ami azt jelenti, hogy valaki teljesítette a nap két küldetésének egyikét: lencselevest evett.
Május végén széles körben elkezdtek terjedni a hírek az USA által támogatott Gázai Humanitárius Élelmiszer (GHF) kezdeményezésről. A közösségi média felhasználói azt állították, hogy minden család kap egy adag lisztet, cukrot, kekszet és konzervet – egy hétre elegendőt.
A jelentések szerint a GHF elosztópontjai csak három helyszínen lesznek nyitva Rafahban, a Morag – az izraeli katonai folyosó – mentén. Később egy másik pontot is megnyitottak a Netzarim folyosó mentén, amely két részre osztja Gázát. Ez volt az első vészjelzés: miért várják el az éhezőktől, hogy harci övezetekbe menjenek élelemért? És miért vannak ezek a helyszínek az övezet déli részén?
A GHF-fel kapcsolatos gyanúm egyre mélyült, ahogy elkezdődtek a vizsgálatok az alapítvánnyal kapcsolatban. Izrael tagadta, hogy finanszírozná a GHF-et. Amerikai kormányzati források azonban azt állították, hogy a kezdeményezés ugyanattól az államtól származik, amely ismételten fegyverként használta az élelmiszert: Izraeltől.
De legalább egy rövid időre az élelmiszerhiány arra késztetett, hogy elgondolkodjak a GHF-hez való elmenésen. Az észak-gázai emberek számára, mint én is, a Netzarim folyosó üzembe helyezésének megkezdésére való várakozás tűnt az egyetlen reális választásnak. Mégis, félelmetes volt belépni abba, ami korábban az izraeli hadsereg tűzzónája volt.
Miközben vártunk, a rafahi elosztópontok működésbe léptek. Az első nap, május 27-i jelenetek rémisztőek voltak. Több palesztin eltűnt; hárman meghaltak, és több tucatnyian megsérültek, miután az izraeli katonák tüzet nyitottak a tömegre. Egyesek azzal érveltek, hogy a korlátozott tűzre volt szükség a rend fenntartásához, de a későbbi mészárlások, amelyekben több mint 300-an haltak meg, nem igazolhatók.
Az izraeli hadsereg következetesen tagadta ezeket a mészárlásokat, „túlzott állításoknak” minősítette őket, és félrevezető videókkal a Hamászra hárította a felelősséget. De a gázai emberek számára könnyű megismerni az igazságot.
A rafahi GHF elosztóponton kedden történt mészárlás egyik túlélője elmondta nekem, hogy röviddel a kijelölt elosztási idő után izraeli katonák voltak a helyszínre vezető út közelében, „úgy vadásztak az emberekre, mintha kacsák lennének”.
A dél-gázai segélykérő elmondta, hogy palesztin tolvajbandákat látott a ponton belül, akik látszólag „a GHF dolgozóival együttműködve” próbáltak védőzónát létrehozni a tolongó tömeg és az amerikai személyzet között.
Amikor a Netzarim elosztópont végre működésbe lépett, két komor választással kellett szembenéznünk: kockáztatjuk az életünket, hogy elmenjünk, vagy elviseljük a súlyosbodó élelmiszerhiányt. Az elsőt fontolgattuk. Közvetlenül tűz által megölve irgalmasabbnak tűnt, mint lassan meghalni az éhínségben.
Eleinte a családom férfi tagjai készen álltak az indulásra. De azoknak a beszámolói, akik már ott voltak, megváltoztatták a véleményünket.
Mohammed Nasser, aki június 14-én, azon a napon ment a GHF Netzarim elosztóponthoz, amikor 59 ember halt meg a segélyhelyek közelében, elmondta nekem, hogy a jelenlévők többsége tolvajbandák voltak, pisztolyokkal és késekkel felfegyverkezve, akik hétköznapi civilektől zsákmányolták a segélyeket. „Ha randevút látnának veled, ellopnák.”
Nasser hozzátette, hogy úgy tűnt, mintha az izraeli katonák fogadásokat kötnének arra, hogy ki tud több embert megölni vagy megsebesíteni. Azt mondta, hogy a GHF dolgozói könnygázt és hangbombákat használtak a tömeg feloszlatására mindössze fél órával az elosztási folyamat megkezdése után.
A GHF dolgozói és az izraeli csapatok káoszt teremtettek az elosztópontokon belül. Nincs egyértelmű vagy következetes elosztás az egyes személyek számára. Erős és felfegyverzett egyének elvesznek, amit akarnak, másoktól lopnak a személyzet szeme láttára.
A GHF dolgozóit, akiket „tapasztalt válságkezelőként” jellemeznek, nyugtalanító háttérrel büszkélkedhetnek. Phil Reilly, a GHF-et segítő Safe Reach Solutions (SRS) vezérigazgatója egy olyan amerikai vállalat alelnöke volt, amely 2007-ben mészárlást követett el Irakban.
Az alapítványt egy másik vállalat is segíti, a nyilvánosan UG Solutions néven ismert vállalat. A januári tűzszünet alatt az UG amerikai zsoldosokat bérelt fel napi 1100 dollártól kezdődő díjakkal, hogy a netzarimi ellenőrzőponton járműveket vizsgáljanak át.
Egy GHF helyszínre segélyért menni egy zavaros műveletbe, militarizált övezetekben, fegyveres katonákkal körülvéve, csak hogy a helyszínt bűnbandák lepték el, akik valószínűleg ellopják azt a keveset, amit esetleg kapunk.
A vörös lencse monotonitása és más élelmiszerek hiánya nem késztetett minket arra, hogy vérbe és megaláztatásba burkolt segítséget kérjünk.
A cikkben kifejtett nézetek a szerző sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Al Jazeera szerkesztői álláspontját.
Eman Hillis
Gázában élő tényellenőrző.
