Izrael 1948-as alapítása óta miniszterelnökei igyekeztek olyan örökséget hagyni maguk után, amely túléli az idő múlását – némelyek háború, mások diplomácia, néhányan pedig történelmi baklövések révén. David Ben-Gurion biztosította az állam függetlenségét és kiépítette alapvető intézményeit. Golda Meir elnöklete alatt a háború a hivatalába került. Menachem Begin békét írt alá Egyiptommal, miközben illegális telepeket bővített. Jichák Rabint meggyilkolták, mert megpróbált békét kötni a palesztinokkal.
Minden vezető valamilyen módon nyomot hagyott. De egyikük sem uralkodott olyan sokáig – vagy olyan megosztóan –, mint Benjamin Netanjahu. És most, minden eddiginél jobban, nem csak az a kérdés, hogy milyen örökséget akar hagyni, hanem az is, hogy milyen örökséget teremt valójában.
2016-ban azt állítottam, hogy az arab világ gyakorlatilag a „Közel-Kelet királyává” koronázta Netanjahut – ez a cím tükrözte azt a sikerét, hogy Izraelt regionális hatalomként pozicionálta anélkül, hogy bármilyen engedményt tett volna a palesztinoknak. Ma úgy vélem, hogy nemcsak e cím megszilárdítására lát lehetőséget, hanem Izrael regionális pozíciójának végleges átalakítására is – erőszak, büntetlenség és a biztonsági dominancián alapuló stratégia révén.
Első ciklusa óta Netanjahu ragaszkodik ahhoz, hogy Izrael biztonsága felülírjon minden más szempontot. Világnézetében egy palesztin állam nemcsak összeegyeztethetetlen Izrael biztonságával; egzisztenciális fenyegetést jelent. Még ha létre is jönne egy ilyen állam, Netanjahu világossá tette, hogy Izraelnek meg kell őriznie azt, amit ő „biztonsági szuverenitásnak” nevez a történelmi Palesztina egésze felett.
Ez soha nem puszta retorika volt. Minden fontos döntését ez formálta, legfőképpen a jelenlegi gázai háborút. A támadás egész városrészeket tett egyenlővé a földdel, több tízezer palesztint ölt meg, kétmillió lakosának nagy részét kitelepítette, és példátlan humanitárius katasztrófát okozott.
Izraelt emberi jogi csoportok és az ENSZ ügynökségei háborús bűncselekmények, etnikai tisztogatás és népirtás elkövetésével vádolják. A Nemzetközi Bíróságon népirtással vádolják, több ország támogatásával. A Nemzetközi Büntetőbíróság Netanjahu és volt védelmi minisztere, Joáv Gallant ellen is elfogatóparancsot adott ki állítólagos háborús bűncselekmények és emberiség elleni bűncselekmények miatt, beleértve az éheztetés háborús fegyverként való alkalmazását.
Netanjahu mégis kitart amellett, hogy Gáza soha többé nem jelenthet veszélyt Izraelre, és hogy a pusztítás szükséges az ország jövőjének biztosítása érdekében.
Ez a logika nem áll meg Gázánál. Hasonló érveket használt fel Izrael libanoni támadásainak igazolására, beleértve a Hezbollah szereplői elleni célzott csapásokat és a csoport vezetőjének, Haszan Naszrallahnak a meggyilkolási kísérletét.
Ugyanezen indoklás alapján Izrael Jemenben is indított csapásokat, és világossá tette, hogy Irakban is fellép, amikor és ahol szükségesnek ítéli.
A biztonsági érvet hasonlóképpen használták fel a szíriai területek folyamatos megszállásának igazolására, és jelenleg is arra használják, hogy legitimálják az Irán elleni folyamatban lévő támadásokat, látszólag azért, hogy megakadályozzák az atomfegyverek megszerzését, és hogy gyengítsék rakéta- és drónképességeit.
Minden esetben ugyanaz a narratíva ismétlődik: Izrael nem lehet biztonságban, hacsak ellenségei nincsenek megtörve, elrettentése nem megkérdőjelezhető, dominanciája pedig vitathatatlan. Minden ellenvéleményt, nézeteltérést vagy ellenállást – legyen az katonai, politikai vagy akár szimbolikus – kiküszöbölendő fenyegetésként kezelnek.
Még Netanjahu diplomáciai erőfeszítései is ezt a logikát követik. Az Ábrahám-megállapodásokat, amelyeket miniszterelnöksége alatt az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel és Marokkóval írtak alá, békemegállapodásokként üdvözölték, de elsősorban a regionális összehangolás eszközeiként működtek, amelyek marginalizálták a palesztinokat. Netanjahu számára a normalizáció nem a békéhez vezető út – hanem Izrael pozíciójának megszilárdítására szolgáló mód, miközben elkerülik a megszállás igazságos megoldását.
Milyen örökséget kíván akkor Netanjahu maga után hagyni?
Úgy szeretne emlékezni rá, mint arra a miniszterelnökre, aki minden megszállással szembeni ellenállást elfojtott, végleg véget vetett a palesztin állam gondolatának, és puszta erőszakkal megszilárdította Izrael dominanciáját a Közel-Keleten. Víziója szerint Izrael ellenőrzi a földet, diktálja a szabályokat, és senkinek sem tartozik elszámolással.
De a történelem másképp emlékezhet rá.
Amit Netanjahu biztonságnak nevez, azt a világ nagy része egyre inkább rendszerszintű erőszakként értelmezi. A gázai háborúra adott globális válasz – milliók tüntetése, nemzetközi jogi lépések, növekvő bojkottok és diplomáciai leminősítések – arra utal, hogy vezetése alatt Izrael nem legitimitást nyer, hanem veszít belőle.
Még szövetségesei között is egyre nagyobb elszigeteltséggel néz szembe Izrael. Miközben az Egyesült Államok továbbra is diplomáciai fedezetet nyújt, az olyan kifejezések, mint az „apartheid”, az „etnikai tisztogatás” és a „telepes gyarmatosítás”, már nem korlátozódnak a perempolitikai aktivizmusra. Belépnek a mainstream politikai diskurzusba, és formálják a köztudatot, különösen a fiatalabb generációk körében.
Sok kommentátor azt állítja, hogy Netanjahu csupán azért kapaszkodik a hatalomba, hogy elkerülje a korrupció miatti büntetőeljárást vagy a 2023. október 7-i Izrael elleni támadások kudarcaiért való felelősségre vonást. De úgy vélem, ez az elemzés nem vesz figyelembe egy mélyebb igazságot: azt, hogy ezt a pillanatot – ezt a háborút, az elszámoltathatóság hiányát – egy történelmi lehetőségnek tekinti. Véleménye szerint ez egy örökség.
A tragédia az, hogy e hagyaték folytatásával az ellenkezőjét érheti el annak, amit szándékozik. Nem egy erősebb Izraelt, hanem egy elszigeteltebbet. Nem egy biztonságos hazát, hanem egy olyan államot, amelyet egyre inkább a nemzetközi normák megsértőjének tekintenek. Nem az erő örökségét, hanem az erkölcsi és politikai összeomlásét.
Netanjahura emlékezni fognak. Ma, miközben Gáza lángokban áll, és Irán csapás csapás után néz szembe, efelől már nincs kétség. Az egyetlen kérdés az, hogy az öröksége a nemzetbiztonságé lesz-e, vagy olyan, amely Izraelt még magányosabbá, elítéltebbé és bizonytalanabbá teszi, mint valaha.
A cikkben kifejtett nézetek a szerző sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Al Jazeera szerkesztői álláspontját.
