A New York Times nemrégiben megjelent hosszabb cikke a gázai népirtásról nyújt hosszú elemzést az olvasóknak. A szerzők központi állítása, hogy a háború folytatása Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök személyes érdekeit szolgálja a hatalomhoz való ragaszkodásban.
Ez különösen releváns a folyamatban lévő korrupciós per és az október 7-i katonai kudarc politikai pozíciójára mért súlyos csapás fényében. A Times cikke szerint az események ezen összefonódása arra késztette Netanjahut, hogy a túlélés eszközeként meghosszabbítsa a háborút.
De ez a liberális cionista körökben népszerű keretezés veszélyesen egyetlen ember ambícióira redukálja a gázai katasztrófát.
Figyelmen kívül hagyja az izraeli széleskörű közvélemény támogatását nemcsak a gázai népirtás, hanem a régió egész területén elkövetett támadások iránt is. Izrael katonai akciói – különösen a szíriai szektás erőszak kontextusában – csak egy birodalmi hatalom akcióiként értelmezhetők, amely erőszakkal, megfélemlítéssel és a területi terjeszkedés fenyegetésével próbálja ráerőltetni akaratát a régióra.
Kényelmesen figyelmen kívül hagy egy mélyebb kérdést: miért támogatja továbbra is az izraeli közvélemény a háborút közel két évnyi rémisztő gázai felvétel után – sőt, miért követeli annak eszkalációját?
A mai izraeli közbeszéd középpontjában nem a háború erkölcsisége áll, hanem az a kérdés, hogy kinek kellene viselnie a vívás terhét. A fő vita az ultraortodox zsidók besorozásáról folyik, akik eddig mentesültek a katonai szolgálat alól, és azt szeretnék, hogy ezt törvénybe iktassák.
A világi és nemzeti-vallási közvélemény „egyenlő áldozatot” követel, feltételezve, hogy a háborúnak folytatódnia kell – csak igazságosabban.
Amikor az askenázi ultraortodox párt, az Egyesült Tóra Judaizmus nemrégiben bejelentette kilépését a kormányból a sorozási kérdés miatt, az nem maga a háború elleni tiltakozás volt, hanem inkább egy vita arról, hogy kinek kellene benne szolgálnia.
Globális visszahatás
Ez a megfogalmazás a növekvő nemzetközi visszhang idején érkezik. A globális bojkottmozgalom behatolt az akadémiai világba, a Nemzetközi Szociológiai Társaság nemrégiben felszólított az Izraeli Szociológiai Társasággal való kapcsolatok megszakítására, mivel az nem ítélte el a gázai népirtást.
A kulturális bojkottok, bár kevésbé láthatóak, szintén terjedőben vannak. Politikailag az Egyesült Államok Izrael iránti támogatása – amely egykor kétpárti volt – ma már nyíltan megvitatásra kerül mindkét pártban. A megbeszélések a gázai népirtással kapcsolatos etikai kérdésektől az Izrael amerikai politikában betöltött aránytalan befolyásával kapcsolatos aggodalmakig terjednek.
Ugyanakkor a külföldre utazó hétköznapi izraeliek életükben először találkoznak globális kritikával. Ahelyett azonban, hogy ez a vizsgálat elmélkedésre késztetett volna, sokakat mélyebb tagadásba taszított.
Az izraeli közvélemény nagy része számára a probléma nem az, ami Gázában történik, hanem a világ antiszemitizmusa, mind a nyugati, mind a keleti oldalon. A szemükben a világ ellenük fordult, ezért nincs szükség önvizsgálatra.
A Gázában kibontakozó katasztrófát a széleskörű közvélemény, a legitimáló igazságszolgáltatás és a palesztinokat régóta dehumanizáló politikai kultúra teszi lehetővé.
Netanjahu, aki fiatalságának jelentős részét az Egyesült Államokban töltötte, jól érti az amerikai politikát. Amikor azt mondja, hogy a gázai háború „nem érte el céljait”, nem a helyszíni körülményekre, hanem a közvélemény-kutatásokban elfoglalt helyzetére utal. Az Irán elleni közelmúltbeli csapások, bár nem hoztak semmilyen stratégiai eredményt, szerényen javították a népszerűségi mutatóit.
Még rosszabb, hogy Netanjahu szövetségesei és úgynevezett ellenzéke is sikeresen ösztönözték és normalizálták a népirtó retorikát, odáig menően, hogy az mainstreammé vált.
A legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a zsidó izraeliek 82 százaléka támogatja Gáza lakosságának áttelepítését (kiutasítását). Mivel nem képesek meggyőzni az országokat a menekültek befogadásáról, egy de facto koncentrációs tábor alakul ki Gázában.
Ebben az összefüggésben a tűzszünetről szóló megbeszélések strukturálisan üresek. Izrael megmutatta – a Hamásznak és másoknak –, hogy nem tartja be a megállapodásokat: sem Gázában, sem Libanonban, sem Szíriában. Az izraeli diplomácia alapvetően a katonai erőre és az ígéretek egyoldalú megszegésének képességére épül.
Könyörtelen stratégiák
Miközben az izraeli közvélemény egyre türelmetlenebb a gázai háborúval szemben, túszok szabadon bocsátását követeli, és aggodalommal figyeli az izraeli katonák körében növekvő halálos áldozatok számát, nyugtalanító látni, hogy senki sem kérdőjelezi meg az állam könyörtelen stratégiáit, amelyek célja, hogy több millió palesztint egy Gáza kevesebb mint negyedét kitevő területre korlátozzanak.
Nyílt vita folyik Giora Eiland „Általános tervének” újjáélesztéséről, amely kifejezetten az éheztetést javasolja a kényszerű kitelepítés eszközeként.
De a Gázában kibontakozó katasztrófa nem egyetlen ember műve. Széleskörű közvélemény-konszenzus, egy legitimáló igazságszolgáltatás és egy olyan politikai kultúra tette lehetővé, amely régóta a palesztinok dehumanizálására támaszkodik. A megszállt Ciszjordániában ugyanez a logika érvényesül: az izraeli katonák, rendőrök és bírák vagy figyelmen kívül hagyják, vagy aktívan segítik a telepeseket a palesztinok elleni pogromok végrehajtásában.
A jelenlegi válság egy kétségbeesett kísérlet – egyesek részéről – arra, hogy „megmentsék Izraelt önmagától” azzal, hogy létrát kínálnak az izraelieknek, hogy lemásszanak a fáról. A remény az, hogy Izrael visszatérhet Netanjahu előtti állapotához: végtelen tárgyalások, retorikai békefolyamatok és egy palesztin állam fantáziája, amelynek soha nem kellett volna megvalósulnia. Ez az illúzió jól szolgálta a világot, lehetővé téve a nyugati nemzetek számára, hogy megvédjék Izrael cselekedeteit, miközben úgy tesznek, mintha a kétállami megoldás még mindig életképes lenne.
De a demográfiai helyzet és az ideológia megváltozott. Izrael nem fordulhat vissza.
A gázai pusztítás mértéke újra megnyitotta a palesztin kérdés lényegét: mi történik, ha nem maradnak menekülttáborok, nem lesznek területek, ahová az embereket kitoloncolhatnák, és nem lesznek országok, amelyek hajlandóak befogadni őket? A beszélgetés ezután – elkerülhetetlenül – az 1948-ban kiutasított palesztinok visszatérési jogára terelődik.
Netanjahu önmagában történő hibáztatása intellektuálisan becstelen. Nem egy aberráció, hanem a cionista logika terméke – egy olyan logikaé, amely mindig is alsóbbrendűnek tekintette a palesztinokat.
Ennek az alapvető hitrendszernek a kezelése nélkül Netanjahu leváltása semmit sem fog változtatni. Kaphatunk egy kevésbé agresszív, kifinomultabb vezetőt –, de a strukturális erőszak továbbra is fennáll, csupán enyhébb formában.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Abed Abou Shhadeh Jaffában élő politikai aktivista. Abou Shhadeh 2018 és 2024 között a Tel-Aviv-i Jaffa palesztin közösségének városi tanácsi képviselőjeként szolgált, és politikatudományi MA diplomával rendelkezik a Tel-Avivi Egyetemen.
