„Nép nélküli föld egy föld nélküli népért”
Szinte lehetetlen megismerkedni a palesztin tudományos munkával, vagy bármilyen mértékben részt venni a palesztin aktivizmusban anélkül, hogy ne találkoznánk a fentiek valamilyen változatával. Sajnos a palesztinok és mások aprólékos tudományos munkája ellenére ennek a vitatémának a variációi továbbra is az izraeli propaganda kiemelkedő jellemzői. De hogyan létezhet egy ilyen nevetséges és alaposan megcáfolt állítás a mai napig? Nem lenne-e olyan egyszerű cáfolni, mint egy gyors internetes keresés?
Valójában elég csak egy pillantást vetni a Nüfusra (oszmán népesség-nyilvántartás) vagy a sokkal későbbi brit mandátum szerinti népszámlálási adatokra, hogy lássuk, a föld soha nem volt üres. Ráadásul ezeknek a számoknak az ellenőrzése meglehetősen világos képet fest arról, hogy egy kisebbségi telepes népesség növekszik egy nagyszámú őshonos többség mellett. Nem fogok belemenni a népességszámok részleteibe, de ha egyáltalán érdekelnek a népszámlálási és népességi adatok Palesztinában, akkor ajánlom, hogy szerezd be Justin McCarthy: Palesztina lakossága: A késő oszmán időszak és a mandátum népességtörténete és statisztikái című könyvének egy példányát.
Még a legkorábbi protocionisták is tudták, hogy ez nem tényszerű állítás. Néhány legkorábbi cionista „úttörő”, akik még a cionizmus első konferenciája előtt letelepedtek Palesztinában, leereszkedően írtak a bennszülöttekkel kapcsolatos tapasztalataikról. El tudom képzelni, hogy meglehetősen nehéz lenne dokumentálni a kapcsolataidat egy olyan néppel, amely nem létezik.
Akkor miért maradt fenn ez a szlogen?
Ez a szlogen a mai napig fennmaradt, mivel soha nem szó szerint értendő, hanem gyarmati és ideológiai jellegű. Ez a kifejezés a Terra Nullius fogalmának egy újabb megfogalmazása, ami azt jelenti, hogy „senki földje”. Valamilyen formában ez a koncepció jelentős szerepet játszott az őslakos lakosság kiirtásának legitimálásában gyakorlatilag minden telepes kolóniában, és lefektette az őslakosok földjének megszerzéséhez szükséges „jogi” és „erkölcsi” alapot. Ezen elv szerint a gyarmatosítók üresnek, és ezért megszerezhetőnek tekintették a nem „modern” módon kezelt földeket. Lényegében igen, vannak ott emberek, de nincsenek olyanok, akik számítanának, vagy akiket érdemes lenne megfontolni.
Kétségtelen, hogy a cionizmus egy gyarmati gyarmati gyarmati mozgalom, amelynek célja az őslakosok lecserélése. Valójában ez büszkeség tárgya volt a korai cionisták számára, mivel a föld lakóit elmaradottnak és barbárnak tartották, és hogy a cionizmus pozitív aspektusa egy modern nemzetállam létrehozása lenne, amely védőbástyaként szolgálna a keleti „regresszív” erőkkel szemben [Erről bővebben itt olvashat].
A korai cionista politikai diskurzus egyik jellemző vonása az a színlelés, hogy a palesztinok csak egyénekként vagy néha közösségekként léteznek, de soha nem népként vagy nemzetként. Ezt kísérte a bennszülöttekkel szembeni tipikus arrogancia és leereszkedés, amely gyakorlatilag minden telepes gyarmati mozgalomban megfigyelhető.
Az, hogy a korai telepesek kapcsolatba léptek az őslakosokkal, miközben egyidejűleg azt állították, hogy a föld üres, nem volt számukra ellentmondásos. Ezek a gyarmatosítók szerint, még ha léteztek is szétszórt, rendezetlen emberek, nem voltak méltók a lakott földre. Nem voltak képesek a földet modern, működő nemzetállammá alakítani, hatékonyan kitermelni az erőforrásokat, és a szabad piac révén hozzájárulni a „civilizációhoz”, ellentétben a telepesekkel. Patrick Wolfe Ausztráliáról szóló tanulmánya ezt a dinamikát illusztrálja, és azt, hogyan használták ki ezt a telepes kolónia létrehozására.
Ez rendkívül világossá válik, ha olyan korai cionisták vitáit olvassuk, mint Chaim Weizmann, aki amikor Palesztina lakóiról kérdezték, így válaszolt:
„A britek azt mondták nekünk, hogy van ott néhány százezer néger [kushim], és ezeknek nincs értékük.”
Tisztán látható a rasszista európai gyarmati retorika hatása és internalizálása. Ez a hozzáállás a cionizmus, mint politikai és gyarmati mozgalom sarokkövévé vált. Ezért hangsúlyos a cionista narratíva, hogy Palesztina állítólag mennyire sivár és elmaradott volt az érkezésük előtt. Ugyanez a logika élteti a „sivatag virágba borítása” mítoszt, amely továbbra is központi szerepet játszik az izraeli hasbara erőfeszítésekben [erről bővebben itt olvashat]. Az alapvető üzenet a következő: Jobban megérdemeljük a földet, mint az őslakosai, ők semmit sem tettek vele, és mi modernizálhatjuk.
Talán az egyik leggyakrabban idézett szöveg, amelyet ennek az érvelésnek az alátámasztására használnak, Mark Twain Ártatlanok külföldön (1869) című műve, amelyben krónikát készített európai és közel-keleti utazásairól. Természetesen a „Szentföldről”, mind az emberekről, mind a földről alkotott, nem túl hízelgő leírásai azok, amelyek felkeltik a figyelmet, mivel Palesztinát „…reménytelen, sivár, megtört szívű földnek” nevezte. Ezután arra a következtetésre jut, hogy „Palesztina sivár és visszataszító”.
Twain beszámolóját döntő bizonyítékként tekintik arra, hogy Palesztina élettelen, üres burok volt a cionista gyarmatosítók érkezése előtt. De mint általában, ennek a vitatémának a bemutatásához és fenntartásához a kontextust teljesen figyelmen kívül kell hagyni, és minden ellenkező bizonyítékot ki kell hagyni. Még ha névértéken is vesszük Twain kommentárját, hiba lenne nem kivizsgálni látogatásának körülményeit.
Valóban, néhány alapvető kutatás után világossá válik, hogy Twain szeptemberben látogatott Palesztinába, ami azt jelentette, hogy a nyári szezon vége volt, és a föld hónapok óta nem esett eső. Ráadásul látogatása egybeesett egy aszállyal, ami azt jelentette, hogy ez kivételes szárazság volt még szeptemberben is. Végül pedig látogatása egybeesett az amerikai polgárháborúval is, amely megzavarta a régió számára létfontosságú gyapotkereskedelmet. Ez azt jelentette, hogy az egész terület, nem csak Palesztina, jelentős gazdasági visszaesésen és a szegénység növekedésén ment keresztül, ami sok parasztot arra kényszerített, hogy elhagyja gazdaságait.
De tegyük fel, hogy ez nem győz meg, mit mondtak mások, akik jártak Palesztinában?
Twain messze nem az egyetlen utazó, aki a 19. században Palesztinába látogatott. Egy másik ilyen utazó David Roberts, egy skót festő, aki 1839-ben járt Palesztinában. Utazásai leírásakor azt írta, hogy a Jaffából Jeruzsálembe vezető út…
„…a Sáron síkságán át, egy gazdagon megművelt vidéken keresztül vezetett. A talajt virágok borították – a síkságot kis falvak és pálmafák csoportjai tarkították, és érdekes kapcsolataitól függetlenül az ország a legszebb, amit valaha láttam.”
Siegfried Sassoon szintén járt Palesztinában az első világháború alatt, és így írta le útját:
„Március 11-én délután 2:30-kor értünk Railheadbe (Ludd). Olajfák és mandulafák. Finom dombok a szárazföld belsejében, nem sokban különböztek Skóciától. Tegnap este sík, homokos helyeken haladtunk át. Napkelte körül az ország zöldellni kezdett. Sátrak a növények és fák között egészen Gázától felfelé. Meleg és kellemes idő, felhőkkel. Néhány ószövetségi kép emberekről és falvakról. Úgy tűnik, a lakosok abból élnek, hogy hatalmas narancsokat adnak el a vonaton lévő csapatoknak.”
Digitalizált naplójának 94. oldalán, amelyhez teljes egészében hozzáférhet (itt), ezt írta a Palesztinában növő virágokról:
„Hatalmas arany százszorszépek kuszaságán keresztül tértem vissza – térdig érő, tömör arany, mintha Midasz sétált volna itt a mandulafák és a sárgadinnye között.”
Szóval, mi az igazság? Palesztina egy sivár, eldugott pusztaság volt, vagy egy paradicsom aranyló százszorszépekkel és zöld dombokkal, hasonlóan Skóciához?
Roberts és Sassoon is tavasszal, az esős évszak végén, aszálymentes években látogatták meg Palesztinát. Logikus tehát, hogy a föld zöld lenne, és a fák és a virágok virágoznának.
Akkor miért csak a Twain-bekezdésre koncentrálnak, mások kizárásával? Nem intellektuálisan becstelen az Ártatlanok külföldön című könyvet Palesztina végleges leírásaként bemutatni, amikor más beszámolók ellentmondanak ennek? Nem felelőtlen és megtévesztő információválogatás ez?
Sajnos ez így van rendjén, mivel ezeket az érveket többnyire rosszhiszeműen teszik. Mert ismét csak a történelmi vagy tényszerű pontosság közvetítése nem ezen állítások célja. Ezek az állítások főként propagandaként szolgálnak Palesztina gyarmatosításának legitimálására és annak bizonyítására, hogy a cionista mozgalomnak nagyobb joga volt a földhöz, mint az őslakosoknak. Ez a telepesek bizonytalanságára utal, mivel az ilyen önigazolási erőfeszítésekre nem lenne szükség, ha nem hinnék – még ha tudat alatt is –, hogy nem tartoznak oda.
Ez aligha az egyetlen példa erre a diskurzusra, Joan Peters From Time Immorial című műve az egyik legszégyentelenebb propagandakiadvány, amely történelemkönyvnek álcázza magát, tele válogatott adatokkal és abszurd állításokkal a palesztinok eredetével kapcsolatban [erről bővebben itt olvashat]. Annak ellenére, hogy ezt a könyvet számos tudós teljesen megcáfolta, továbbra is hihetetlenül népszerű a cionisták körében, mint a történelem végleges változata. A könyv, mint információforrás kitartása azt mutatja, hogy a palesztin kérdésről szóló diskurzusok nagy része egyáltalán nem tényeken alapul.
Ezek az esetek az izraeli és cionista propaganda egyik központi pontját illusztrálják: Tele van szelektíven kiválasztott adatokkal, kétes keretezéssel és a kényelmetlen információk kihagyásával. A siker érdekében elsősorban a hallgató tudatlanságára támaszkodik. Ezek a beszédtémák nem állják ki a kitartást, és elsorvadnak, ha tényleges történelmi ismeretekkel szembesítik őket. Törekednünk kell arra, hogy megkérdőjelezzük ezeket az állításokat, bárhol is merüljenek fel, és mindent meg kell tennünk a helyesbítés érdekében.
De a vita kedvéért, még ha Palesztina valóban „elhagyatott” vagy „visszataszító” lett volna, vajon ez erkölcsi fedezéket nyújt a gyarmatosításnak, az etnikai tisztogatásnak és egy reakciós etnokrácia felállításának az ott élők kárára? Természetesen nem. Ez egy gyümölcstelen érvelés, amelynek egyetlen célja az őslakosok hiteltelenítése.
