Az úgynevezett „Jeruzsálem Napján” az Óvárost nem ünneplik, hanem meggyalázzák. Az izraeli zászlómenet, amelyet minden évben a nacionalista büszkeség zászlaja alatt rendeznek meg, a féktelen gyűlölet látványosságává fajult.
Idén a romlottság új mélységeibe zuhant.
Ahogy a Haaretz beszámolt róla, izraeli fiatalok vonultak át a muszlim negyeden, és azt skandálták: „Halál az arabokra”, „Törjék földre Gázát” és „Nincs iskola Gázában, nincsenek gyerekek”. Zászlórudakat csaptak az ősi ajtókhoz, miközben a menetelők Mohamed prófétát átkozták és Palesztina emlékét gúnyolták.
Egyetlen embert sem tartóztattak le uszításért.
Jeruzsálem Napján az uszításról szóló törvény gyakorlatilag felfüggesztésre kerül. A gyűlölet államilag jóváhagyottá válik. A kiabált jelszavak nem a Hamász elleni kiáltások, hanem hadüzenetek az araboknak, a muszlimoknak – magának a városnak a lelkének.
Azokkal az állításokkal ellentétben, miszerint ez egy marginális csoport műve, a valóság ennél nyugtalanítóbb. Ahogy a Haaretz újságírója, Nir Hasson megfigyeli, nem a rasszisták a marginalizáltak, hanem azok, akik tartózkodnak a csatlakozástól hozzájuk.
Még a mainstream jobboldalhoz kötődő szervezetek, mint például a Likudhoz kötődő Im Tirtzu is, „Nincs Nakba, nincs győzelem” feliratú transzparenseket vonultattak fel. Ezt a gyűlöletszínházat közvetlenül a Jeruzsálemi Önkormányzat finanszírozta, amely 700 000 sékelt (200 000 dollárt) osztott ki – nyilvános pályázat nélkül – a menet szervezőinek.
Hódítás és tisztítás
Ez nem kirohanás. Ez egy testté vált doktrína, a felsőbbrendűség teológiájának megvalósítása. Magjában egy prófétai vízió rejlik: nem a békéről vagy a pluralizmusról, hanem a hódításról és a megtisztulásról.
Ennek a világnézetnek az egyik fő építésze Rabbi Yitzchak Ginsburgh, a „Hilltop Youth”, a megszállt Ciszjordániában elkövetett halálos erőszakért felelős telepes milícia spirituális atyja. Ginsburgh nyíltan dicsőítette Baruch Goldsteint, aki 29 palesztint mészárolt le 1994-ben a hebroni Ibrahimi-mecsetben tartott ima során. Olyan műveket publikált, amelyek szentesítik a nem zsidó nők és gyermekek meggyilkolását.
Két évtizeddel ezelőtt Ginsburgh elmondta mára hírhedtté vált prédikációját, az „Ideje feltörni a diót” címűt. Ebben Izraelt egy négy „héjba” zárt gyümölcshöz hasonlította – a világi államhoz és intézményeihez –, amely egykor célt szolgált, de most akadályozza a megváltást.
Kijelentette, hogy ezeket a „héjakat” – a médiát, az igazságszolgáltatást, a kormányt és a hadsereg erkölcsi kódexét – meg kell semmisíteni. Csak ezek megsemmisítésével bontakozhat ki a zsidó felsőbbrendűség tiszta magja, és köszönthet be a messiási kor.
Ez nem káosz. Ez kivégzés.
A gyűlölet menete most mennydöröghet, de elhallgat. És azon a napon Jeruzsálem szabad lesz: a megszállástól, a bigottságtól, a rasszizmustól.
Azok a skandálások, amelyek idén Jeruzsálem utcáin visszhangoztak, nem anomáliák voltak. Egy olyan rezsim tünetei voltak, amely levetkőzte a világi demokrácia mázát. Ami megmaradt, az a kendőzetlen messiási etnonacionalizmus, apokaliptikus víziójú és potenciálisan népirtó.
A szélsőjobboldali miniszterektől, Itamar Ben Gvirtől és Bezalel Smotrichtól a fantázia nem suttogva, hanem sugározva hangzik el. Benjamin Netanjahu miniszterelnök eközben az al-Haram al-Sharif alatti földalatti „zarándokút”-on sétált, és a jesiva diákjainak kijelentette: „Onnan [a templomba] fogtok felmenni.”
Smotrich szokásához híven egyértelműbb volt. Ugyanezen a napon, egy fanatikus tömeg előtt bejelentette: „Isten segítségével kibővítjük Izrael határait, teljes megváltást hozunk, és újjáépítjük a templomot itt.”
A Harmadik Templom építésére irányuló felhívás az Al-Aksza mecset helyén nem pusztán a status quo megsértése; ez a vallásháború teljes körű kinyilvánítása. És ezzel együtt az együttélés illúziója is eltűnik. A cionista projekt ugyanis nemcsak a muszlimokkal áll háborúban, hanem a keresztények ellen is. A keresztény jelenlétet Jeruzsálemben – ősi, őshonos és szent – szisztematikusan kiirtják.
Egy új korszak
Már 2023-ban, hónapokkal október 7. előtt az egyházi vezetők figyelmeztettek a fokozódó támadásokra, földfoglalásokra és az azokat elkövetők büntetlenségére.
Don Binder atya, a Szent György-székesegyház atyja kijelentette: „A jobboldali elemek zsidósítani akarják az Óvárost.” Pierbattista Pizzaballa bíboros azt mondta, hogy 2024 volt „a legrosszabb időszak, amit valaha éltem”. 2025-re a keresztényeket eltiltották a húsvéti istentiszteleteken való részvételtől, és a zaklatás és a vandalizmus szintjének meredek növekedésével kellett szembenézniük.
Ezek nem elszigetelt vandalizmus-cselekmények. Egy kampány részét képezik. A cionizmus célja nemcsak a város uralása, hanem arab, iszlám és keresztény jellegének eltörlése is.
A keresztényekre köpködést ma már nem más, mint Ben Gvir „zsidó hagyománynak” nevezi. Templomokat beszennyeznek, papokat támadnak, földeket foglalnak el. Amit látunk, az nem puszta rasszizmus; ez judaizálás, egy projekt, amelynek célja Jeruzsálem átalakítása egy felsőbbrendűségi ideológia képére.
És mégis létezik egy másik modell is – amely nem a hódításban, hanem a lelkiismeretben gyökerezik. Amikor Omar kalifa a hetedik században bevonult Jeruzsálembe, ő lett a történelem egyetlen muszlim uralkodója, aki kifejezetten azért utazott egy városba, hogy átvegye annak kulcsait, Szofróniosz pátriárka, keresztény vallási vezető kérésére. Nem volt hajlandó imádkozni a Szent Sír templomában, attól tartva, hogy a muszlimok később elfoglalhatják azt. Ehelyett a külső lépcsőn imádkozott, és rendeletet adott ki, amely megtiltotta annak kisajátítását.
Az új muszlim korszak Jeruzsálemben lehetővé tette a zsidók számára, hogy ismét a városban éljenek, miután évtizedekig betiltották a várost a bizánci uralom alatt. Bernard Reich író, Izrael rövid története című könyvében megjegyezte: „Az iszlám uralom kezdetén a zsidó letelepedés Jeruzsálemben folytatódott, és a zsidó közösség engedélyt kapott arra, hogy „védelem” alatt éljen, a nem muszlimok iszlám uralom alatti szokásos státusza szerint, amely megvédte életüket, vagyonukat és vallásgyakorlási szabadságukat különleges fej- és földadók fizetése ellenében.”
Évszázadokkal később, amikor a keresztény felekezetek vitatkoztak a gyámság felett, Szaladin szultán ugyanezen templom kulcsait két muszlim családra bízta, akik több mint 850 éven át alázattal és tisztelettel nyitogatták és zárták kapuit.
„Keresztes lovagok szorongása”
Ez az a Jeruzsálem, ami lehetne. A gyámság, nem az uralom városa; a tiszteleté, nem a kitöröltetésé.
De a Jeruzsálem lelkéért folytatott harc még nem ért véget. Ez a legsúlyosabb küzdelem mind közül, amelyet a hódítók és az őslakosok; a kirekesztők és a befogadók; a tisztaságot erőszakkal imádó telepes-gyarmati ideológia és egy olyan város között vívnak, amelynek nagysága egykor szent pluralitásában rejlett.
Vannak párhuzamok a keresztes hadjáratokkal. 1099-ben a keresztes seregek megrohamozták Jeruzsálemet, és több ezer muszlimot és zsidót mészároltak le. A mai cionisták az ő logikájukat visszhangozzák, az ő képeiket idézik, és az ő útjukat követik. Netanjahu templomi utalásaitól Ginsburgh megsemmisítés teológiájáig a keresztes hadjárat újra él.
De a keresztes királyságok elbuknak. Szaladin nyolc évtizedes megszállás után szabadította fel Jeruzsálemet a keresztesek kezéből, és a teljes keresztes kaland a régióban két évszázadon belül összeomlott, mély sebeket hagyva maga után, de egy erős, tartós elszántságot is a betolakodókkal szembeni ellenállásra.
Maga az izraeli tudósok is érzik az összehasonlítást. David Ohana történész azt írja, hogy a „keresztes szorongás” kísérti az izraeli pszichét – egy rejtett félelem, hogy a cionizmus, akárcsak középkori elődje, egy napon véget érhet, mintha soha nem lett volna. És jogosan, mert Jeruzsálem nem azokhoz tartozik, akik beszennyezik.
Gáza éghet. Az elfoglalt Ciszjordánia vérezhet. De Jeruzsálem továbbra is a korona. A cionizmus, bármilyen brutális is, nem tudja kitörölni azt, amit a történelem, a földrajz és a hit kovácsolt. Palesztina milliók szívében él, és Jeruzsálem nem periféria; az arab és muszlim világ szíve.
Nem számít, hány alagutat ásnak a cionisták, hány zászlót lengetnek, vagy mennyi gyűlöletet ontanak, a palesztinok továbbra is énekelni fognak, ahogy a libanoni keresztény díva, Fairuz énekelte egyszer: „Ó, Jeruzsálem, ó, imádság városa! Minden nap rád szegezzük tekintetünket. Átsétálunk a templomok tornácain, átöleljük a régi templomokat, és elűzzük a szomorúságot a mecsetekből… Ó, Jeruzsálem, kezünk által tér vissza hozzád a béke.”
A gyűlölet menete most mennydöröghet, de elhallgat. És azon a napon Jeruzsálem szabad lesz: a megszállástól, a bigottságtól, a rasszizmustól. Visszatér népéhez, szelleme töretlen, szentsége csorbítatlan marad.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztési politikáját.
Soumaya Ghannoushi brit-tunéziai író és a közel-keleti politika szakértője. Újságírói munkái megjelentek a The Guardian, a The Independent, a Corriere della Sera, az aljazeera.net és az Al Quds hasábjain. Írásaiból válogatott cikkek megtalálhatók a soumayaghannoushi.com weboldalon, és @SMGhannoushi Twitter-fiókot használ.
