Június 13-án Izrael nagyszabású katonai támadást indított mélyen Irán területén, állítólagos nukleáris és katonai célpontokat támadva. A hivatalos izraeli nyilatkozatok a műveletet szükséges megelőző intézkedésként fogalmazták meg Irán nukleáris ambícióinak megállítására.
De a tágabb kép, különösen az időzítés és a közvetlen következmények, arra utal, hogy valami más is közrejátszhat: egy szándékos erőfeszítés, hogy a világ figyelmét elterelje a gázai humanitárius válságról.
Ez nem öncélú találgatás – regionális kontextusban, diplomáciai trendekben és Izrael saját stratégiai kézikönyvében gyökerezik.
Ahogy a globális nyomás fokozódik Izrael gázai háborúja miatt – amely most a tizennyolcadik hónapjában tart –, ez az Irán elleni csapás kevésbé tűnik egy sürgető fenyegetésre adott válasznak, és inkább egy elterelő manővernek a globális narratívák újrakalibrálására.
A gázai háború Izraelt modern történelmének egyik legsúlyosabb legitimációs válságába sodorta.
A háború palesztin civilekre nehezedő áldozatait lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Kórházakat bombáztak. A segélyeket blokkolták. Egész városrészeket tettek a földdel egyenlővé.
Nemzetközi jogi szervezetek – a Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Büntetőbíróság – példátlan lépéseket tettek. Izraeli vezetők ellen elfogatóparancsok kiadásának lehetősége áll fenn.
Eközben palesztinbarát tüntetések söpörtek végig egyetemi kampuszon, városi tereken és diplomáciai színtereken szerte a világon.
Pontosan ebben a növekvő globális elszigeteltség légkörében történt a június 13-i csapás.
Ami kulcsfontosságú volt, hogy az időzítés egybeesett az Irán és az Egyesült Államok közötti nukleáris tárgyalások hatodik fordulójával, amelynek Omán adott otthont.
Ezek a tárgyalások, ha sikeresek, a regionális feszültségek csökkenéséhez és a 2015-ös nukleáris megállapodás keretrendszerének újbóli eléréséhez vezethettek volna.
Izrael számára ez a diplomáciai nyitás fenyegetést jelentett: annak lehetőségét, hogy Irán visszanyerje a normalizáció bizonyos szintjét a nyugati hatalmakkal, főként az Egyesült Államokkal, egy olyan időszakban, amikor Tel-Aviv egyre növekvő elítéléssel néz szembe, beleértve a hagyományosan szövetséges nyugati országokat, mint Kanada, Franciaország, az Egyesült Királyság és mások.
Azzal, hogy Izrael pontosan ebben a pillanatban katonailag eszkalálódott, nemcsak ezeket a diplomáciai csatornákat zavarta meg, hanem biztosította, hogy a címlapok – amelyeket nemrégiben a Rafahban vagy Deir al-Balahban kibontakozó tragédia uralt – most az Iránnal való háború kockázatára összpontosítsanak.
A világ tekintete egyik napról a másikra Gáza ostromáról egy megújult izraeli-iráni konfrontációra irányult. Ez a változás nem véletlen volt – hanem instrumentális volt.
Hirtelen a nemzetközi média ismét egzisztenciális fenyegetés alatt álló államként kezdte beállítani Izraelt, amely egy ellenséges, nukleáris fegyverekre törekvő regionális hatalommal néz szembe.
Ez egy olyan narratíva, amelyet az izraeli tisztviselők évek óta ápolnak, és nyilvánvaló célt szolgál: lehetővé teszi Izrael számára, hogy visszaszerezze erkölcsi és stratégiai legitimitását, különösen Nyugaton, azáltal, hogy újból megerősíti magát az úgynevezett iráni agresszióval szembeni védőbástyának.
Otthoni igazságok
Benjamin Netanjahu miniszterelnök számára a csapás egyértelmű belpolitikai előnyökkel is járt.
Kormánya növekvő elégedetlenséggel szembesül, különösen a Gázában még mindig fogva tartott túszok családjai, valamint a tartalékosok és az izraeli biztonsági elit egyes részei részéről.
Netanjahu, aki a történelem legszélsőjobboldalibb izraeli kormányát vezeti, alig úszta meg, miután az ellenzék törvényjavaslatot nyújtott be a Kneszet feloszlatására.
A katonai túlkapások és a diplomáciai kudarc vádjai közepette az Irán elleni nagy horderejű csapás lehetővé tette számára, hogy erőt és stratégiai egyértelműséget sugározzon – a nemzeti diskurzust a biztonság, nem pedig az elszámoltathatóság körül átfogalmazva.
Az Izrael és Irán közötti feszültség nem új keletű. Izrael régóta közvetlen és egzisztenciális fenyegetésnek tekinti Irán nukleáris és rakétaképességeit.
Többször is tett titkos és nyílt intézkedéseket az iráni nukleáris infrastruktúra szabotálására, beleértve számos nukleáris tudós megölését iráni földön.
De ezek a tettek történelmileg kalibráltak és korlátozottak voltak. A legutóbbi támadás azonban hatalmas mértékű volt, összehasonlítható Szaddám Huszein 1980-as nagyszabású támadásával, amely egy nyolc évig tartó háborút indított el, és közel egymillió áldozatot követelt.
A támadás egy mélyen jelentős politikai pillanatban történt.
A küszöbön álló iráni nukleáris kitörés szilárd bizonyítékai nélkül – a NAÜ kormányzótanácsa csak azt állítja, hogy egy 2003-ban véget ért katonai nukleáris programról lehetett szó –, az ilyen drámai eszkaláció indoklása legalábbis továbbra megkérdőjelezhető.
Ami nem kétséges, az az, hogy az időzítés inkább Izrael politikai szükségleteit szolgálta, mint a közvetlen biztonsági szükségleteit.
Újraértelmezte az izraeli narratívát. Megosztottságot szított a nemzetközi szereplők között. És időt és politikai teret nyert Tel-Avivnak, miközben a Gáza miatti globális felháborodás a tetőfokára hágott.
A katonai akciók gondolata a közbeszéd megváltoztatására vagy a diplomáciai nyomás elől való menekülésre nem új keletű. Izrael már korábban is alkalmazta ezt a taktikát.
Az iraki Osirak reaktor 1981-es bombázása, a 2007-es szíriai csapás és az iráni tudósok célzott meggyilkolása az elmúlt évtizedben mind hasonló logikát tükröz: a cselekvés mint üzenet.
Ezúttal azonban az üzenet nemcsak Teheránnak szólt – Washingtonnak, Brüsszelnek és azon túl is: „Figyeljetek ránk, mint védőkre, ne mint szabálysértőkre.”
A háború ára
Az ilyen taktikáknak azonban magas ára van. Teherán megtorlást fogadott, és a régió most egy szélesebb körű konfrontációba sodródhat, amely más regionális állami és nem állami szereplőket, sőt az Egyesült Államok Perzsa-öbölbeli érdekeltségeit is érinti – amint azt az amerikai külföldi missziók nem létfontosságú személyzetének hirtelen kivonása is bizonyította.
Eközben Gáza továbbra is vérzik, és az elterelés – bármennyire is átmenetileg hatékony – nem törli ki a nemzetközi közösség emlékét arról, ami ott történt.
Fontos megjegyezni, hogy a globális Dél nem veszi be olyan könnyen ezt a narratívaváltást.
Latin-Amerika, Afrika és Ázsia számos országa, és az utóbbi időben néhány nyugati ország is, nyíltan elítélte Izrael gázai fellépéseit, és egyre hangosabban kérdőjelezi meg az iráni csapás mögött álló indítékokat.
Egyre inkább tudatosul, hogy a katonai eszkalációt nemcsak elrettentésre, hanem figyelemelterelésre is használják.
Rövid távon Izraelnek sikerülhet átértékelnie a narratívát. Hosszú távon azonban ezek a taktikák azzal fenyegetnek, hogy elmélyítik elszigeteltségét, és cinizmust sugallnak stratégiai viselkedésében.
A gázai humanitárius válság komoly kezelése, a tűzszüneti javaslatok iránti valódi elkötelezettség és a civilek elleni büntetőműveletek beszüntetése többet tenne Izrael nemzetközi megítélésének helyreállításáért, mint bármilyen rakétatámadás.
A kérdés most az, hogy a nemzetközi közösség hagyja-e, hogy elterelje a figyelmét.
Vagy arra összpontosít, ahová tartozik: a gázai háború befejezésére, az elmúlt másfél évben elkövetett háborús bűncselekmények elszámoltathatóságának kezelésére, és végül a tartós konfliktus politikai gyökereinek kezelésére.
FORRÁS: TRT World
