Több mint 600 napja, amit sokan ma már „népirtó háborúnak” neveznek Gázában, még Izrael eltökélt támogatói is kezdik megkérdőjelezni az indítékait. Egyesek a „népirtás” kifejezést kezdik használni Izrael cselekedeteinek leírására.
A kizárólag Gázára való összpontosítás azonban elhomályosít egy tágabb, régóta fennálló stratégiát – amely a megszállt Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet és a palesztinokat célozza meg Izrael 1967 előtti határain belül.
A népirtás hatékony fellépéséhez nem elég elítélni a Gázában zajló eseményeket. El kell utasítanunk a szisztematikus dehumanizációt, a vagyonvesztést és a jogi diszkriminációt is, amelyet Izrael mindenhol a palesztinokkal szemben alkalmaz.
Nyugati kommentátorok, mint például Piers Morgan és Matthew Miller, a Fehér Ház volt szóvivője, lassan kritizálták Izrael gázai magatartását, még akkor is, ha programjaik hónapokig igazolták azt. Késleltetett elítélésük egy mélyen gyökerező feltételezést tár fel: Izraelnek „igaza van, amíg be nem bizonyosodik, hogy téved”, míg a palesztinoknak „tévednek, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője”.
Ez az egyensúlyhiány a gyarmati kiváltságokból és Izrael palesztin élet feletti szinte teljes ellenőrzéséből fakad – a folyótól a tengerig. Azáltal, hogy az élet minden aspektusát – beleértve az elektromosságot, a vizet, a mozgást és a gazdasági hozzáférést – ellenőrzi, Izrael a palesztin közösségeket saját érdekeinek megfelelően alakítja át, és közvetlenül manipulálja a palesztin politikát.
És ebben a tekintetben kulcsfontosságú visszatérni a kezdetekhez.
Tervrajz a vezérléshez
A „Gázai övezet” kifejezés csak az 1948-as Nakba után jelent meg.
Előtte létezett a Gázai övezet, amely körülbelül 1196 négyzetkilométert ölelt fel. A Nakba után mindössze 365 négyzetkilométerre csökkent – eredeti méretének kevesebb mint negyedére.
Az ostrom, a nélkülözés és az időszakos háborúskodás modelljét a polgári ellenőrzés tervének tekintették, és gyakorlatilag semmilyen érdemi nemzetközi szankciót nem vont maga után.
1948 előtt a Gázai övezet 150 000 palesztinnak adott otthont. A Nakba után az újonnan alakult Gázai övezet lakossága 280 000-re duzzadt – közülük 80 000 eredeti lakos volt, további 200 000 pedig máshonnan menekült.
Izrael számára Gáza a „minimális földterület maximális arabokkal” logikáját képviselte, hogy „maximális földterületet biztosítson a minimális zsidóknak”.
Az azt követő évtizedekben – különösen az oslói megállapodások után – Gáza zárt rendszerré alakult át. A kalóriaadagokat a létminimumon tartották, az áramot és a vizet szigorúan ellenőrizték, a mozgást pedig erősen korlátozták.
2008 és 2023 szeptembere között Izrael négy nagyobb katonai támadást indított Gáza ellen, mintegy 6300 palesztin halálát okozva.
A pusztítás mértéke ellenére egyetlen magas rangú izraeli politikai vagy katonai tisztviselőt sem vontak felelősségre.
Ezt az ostrom, a nélkülözés és az időszakos hadviselés modelljét a polgári ellenőrzés tervének tekintették, és gyakorlatilag semmilyen érdemi nemzetközi szankciót nem vont maga után.
Ennek a stratégiának az építésze Ariel Sharon akkori izraeli miniszterelnök volt. 2005-ös kivonulási terve demográfiai számításokon alapult. Több mint egymillió palesztinnal és mindössze 9000 telepessel Gázában a közvetlen katonai uralom gazdasági és politikai költségei tarthatatlanná váltak.
A 2004-es amerikai tisztviselőkkel folytatott találkozók során Sharon világossá tette, hogy Amerika támogatására számít a ciszjordániai települések bővítéséhez a Gázából való kivonulásért cserébe.
És pontosan ez történt. A ciszjordániai telepesek száma 250 000-ről 500 000-re nőtt, a kelet-jeruzsálemieket nem számítva.
Törvényi felsőbbrendűség
Ugyanakkor az egymást követő Likud-kormányok alatt számos jogszabály született az izraeli palesztin állampolgárok polgári jogainak korlátozására.
A 2011-es Nakba-törvény felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy visszatartsa a Nakba emlékét ápoló intézményektől a közpénzeket.
A 2017-es Kaminitz-törvény széleskörű felhatalmazást adott az államnak a „jogosulatlan” építmények lebontására – ami aránytalanul nagy hatással volt a palesztin városokra.
A 2018-as nemzetállami törvény a hébert tette Izrael egyetlen hivatalos nyelvévé, az arabot „különleges státuszba” minősítette, és megerősítette, hogy csak a zsidó telepek érdemelnek állami támogatást.
Az újabb törvények felhatalmazták az izraeli hatóságokat arra, hogy az állítólagos „terroristák” családtagjait megfelelő eljárás nélkül kitoloncolják, és büntetendővé nyilvánítsanak minden olyan nyilvános megnyilvánulást, amelyet a palesztin ellenállással szimpatizálónak tartanak.
Összességében ezek a törvények egy faji alapú állampolgársági hierarchiát erősítenek meg, amely a zsidó életeket a palesztinokkal szemben előnyben részesíti.
Bővülő hódítás
2024 végén és 2025 elején a Kneszet építési engedélyek sorozatát hagyta jóvá, amelyek lehetővé tették Hebron környékén mind az állami, mind a magántulajdonban lévő palesztin földek lefoglalását – olyan mértékű terjeszkedést, amire 2007 óta nem volt példa.
Csak Hebronban körülbelül 5000 olajfát gyökerestül kitéptek. A dzsenin és a Núr-Samsz menekülttáborokat lerombolták.
2023 októbere és 2025 közepe között az izraeli erők nagyjából 900 palesztint öltek meg és közel 14 000-et tartóztattak le Ciszjordániában – sokukat vádemelés nélkül tartottak fogva átfogó adminisztratív őrizetbe vételi parancsok alapján.
Az izraeli hatóságok ugyanebben az időszakban legalább 227 palesztin otthont is leromboltak Kelet-Jeruzsálemben és más izraeli palesztin városokban, kisebb övezeti szabálysértésekre hivatkozva a nagyszabású bontások igazolására.
Eközben a „Negev (Naqab) fejlesztése” ürügyén Izrael 2024-ben újraélesztette a 2011-es Mokedim („Fókuszpontok”) tervet. Azóta több tízezer dunamot ítéltek elkobzásra, ami körülbelül 85 000 beduin állampolgár otthonát fenyegeti.
A terv célja a beduin közösségek erőszakos koncentrálása államilag elismert településekre, miközben az úgynevezett „elismeretlen falvakat” buldózerekkel rombolja le.
Izrael jelenlegi álláspontja nem csupán a 2023. október 7-i eseményekre adott reakció.
Ez egy évszázados kampány legújabb kifejeződése a palesztinok dehumanizálására és kriminalizálására. Ez a narratíva széles körben elfogadott a nyugati médiában és politikában, és a globális közönséget Izrael oldalára kondicionálja, függetlenül annak tetteitől.
Közel két év kellett a Gáza pusztítását dokumentáló napi képeknek ahhoz, hogy a világ végre megváltoztassa álláspontját. De Gáza nem egy „hiba” Izrael rendszerében – hanem egy jellemző. Ez annak a szélsőséges intézkedésnek a demonstrációja, amelyet Izrael hajlandó bevetni bármely palesztin lakossággal szemben.
Tervezett brutalitás
A gázai népirtás nem rendellenesség – hanem a rendszer leleplezett logikája. Nem lehet elítélni a Gázában történteket, miközben figyelmen kívül hagyjuk mindazt, amit Izrael a palesztin néppel tett.
Néhány izraeli politikai frakció és nemzetközi szövetségeseik most felismerték, hogy a katasztrófa mértéke már nem maradhat észrevétlen – hogy az elszámoltathatóság elkerülhetetlen lehet. Ezért a kárelhárítási szakaszba léptek.
Ez nem dühkitörésekről szól, hanem egy olyan rendszerről, amely a valóság eltorzítására és az izraeli és zsidó felsőbbrendűség megőrzésére épült.
Pontosan ezért sürgetőbb, mint valaha, hogy emlékeztessük a világot arra, hogy ez a rendszer folytatódni fog, hacsak nem bontják le. Bárki, aki valóban ellenzi a népirtást, annak ellen kell állnia az izraeli palesztinok feletti ellenőrzés struktúráinak is mindenhol.
Ez nem „dühkitörésekről” vagy átmeneti túlkapásokról szól. Egy olyan rendszerről, amely a valóság eltorzítására és erőszakos átalakítására szolgál az izraeli és zsidó felsőbbrendűség megőrzése érdekében a palesztinok felett.
Most, akárcsak a második intifáda idején, a választások közeledtével egyre több izraeli hang fog felszólalni Netanjahu ellen – nem magával a háborúval szembeni ellenállásból, hanem azért, mert a nemzetközi visszhang túl sokba került.
A szankcióktól és a nemzetközi bojkottoktól tartva megpróbálnak majd egy „Oslo 2.0”-t – egy ígéretekkel teli „békefolyamatot” – kidolgozni, amely elődjéhez hasonlóan végső soron a gázai népirtás utáni ellenőrzés megszilárdítását célozza.
Így a következő palesztin katasztrófa csak idő kérdése.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Abed Abou Shhadeh Jaffában élő politikai aktivista. Abou Shhadeh 2018 és 2024 között a jaffai-tel-avivi palesztin közösség városi tanácsának képviselőjeként szolgált, és politikatudományi mesterdiplomával rendelkezik a Tel-avivi Egyetemen.
