600 nap telt el azóta, hogy Izrael megindította a Gázai övezet elleni háborúját. Hatszáz napnyi könyörtelen bombázás, mesterséges éheztetés, tömeges kitelepítés és kimondhatatlan gyász. És az úgynevezett civilizált világ nem csak csendben nézte – minden egyes napot lehetővé tett.
Hogy nevezzük azt, amikor több mint 55 000 palesztint, köztük több mint 16 000 gyermeket ölnek meg, és Izrael mégsem vállal felelősséget? Amikor az éheztetést fegyverként használják? Amikor a vizet, az üzemanyagot, a gyógyszert és a humanitárius segélyt szisztematikusan megakadályozzák, hogy elérje a nagyrészt menekültekből álló lakosságot?
Népirtásnak hívjuk.
Ez nem csak az én szavam. Ezt a szót használják vezető népirtás-kutatók, jelentős emberi jogi szervezetek és egyre több ENSZ-szakértő.
Valójában az ENSZ megszállt palesztin területtel foglalkozó különleges jelentéstevője, Francesca Albanese kijelentette, hogy „alapos okkal feltételezhető”, hogy népirtást követnek el Gázában.
Húsz ENSZ-szakértő közös nyilatkozata „kibontakozó népirtásra” figyelmeztetett, és más ENSZ-szervezetek is egyetértettek ezekkel a következtetésekkel. Még az ENSZ magas rangú humanitárius tisztviselői, mint például Tom Fletcher főtitkárhelyettes, is nyíltan használták ezt a kifejezést a Gázában zajló események leírására.
Ez nem csupán jogi formaság. Ez erkölcsi riadó.
És miközben a jogi intézmények lassan utolérik azt, amit a palesztinok közel két éve sikoltoznak, a bombák tovább hullanak. A gyerekek tovább halnak. A nyugati kormányok pedig továbbra is felfegyverzik, védik és mentegetik a gyilkolást elkövető államot.
A Nyugat erkölcsi összeomlása
Nem csak palesztinként írom ezt. Nem csak úgy, mint aki elvesztette a családját. Úgy írok, mint aki valós időben figyeli a világ összeomlását. A Gázában élő családom még mindig menekült. Még mindig éhezik. Még mindig gyászol. Még mindig nincsenek biztonságban.
Londonból írok, ahol meneteltem, kiabáltam, könyörögtem és sírtam – miközben az Egyesült Királyság kormánya továbbra is vitatkozik arról, hogy Izrael cselekedetei „aránytalanok”-e, vagy „talán” megsértik-e a nemzetközi jogot.
Egy vasárnap reggeli politikai műsorban az Egyesült Királyság miniszterelnök-helyettese, Angela Rayner azt nyilatkozta, hogy „nem az ő dolguk” megállapítani, hogy Izrael megsérti-e a nemzetközi jogot. Ezzel egy időben több mint 800 brit ügyvéd és bíró írt alá egy nyílt levelet Keir Starmer miniszterelnöknek, amelyben arra sürgették a kormányt, hogy lépjen fel Izrael „súlyos nemzetközi jogi jogsértései” ellen.
Mintha az erkölcs opcionális lenne. Mintha az Egyesült Királyság valódi álláspontja nem az lenne, hogy megállítsa a gyilkolást, hanem hogy továbbra is értékesítse azokat a fegyvereket, amelyek lehetővé teszik.
Aztán ugyanebben a műsorban Kemi Badenoch – a Konzervatív Párt jelenlegi vezetője és potenciálisan a következő brit miniszterelnök – a nemzeti televízióban azzal vádolta Keir Starmert, hogy „a terroristáknak szurkol”. Miért? Mert elismerte, hogy Izrael esetleg háborús bűncselekményeket követett el.
Hatszáz nap mészárlás. És a hatalmon lévők számára még mindig csak az a kérdés: „De mi a helyzet a Hamasszal?”
Mintha ez igazolná a gyermekek élve elégetését. Mintha mentséget adna a civilek tömeges meggyilkolására és egy egész lakosság lassú, szándékos éheztetésére.
Hadd mondjam ki világosan: ha ez nem népirtás, akkor mi az?
Ez alatt a 600 nap alatt Izrael kórházakat, iskolákat, mecseteket, templomokat, pékségeket és menekülttáborokat bombázott. Egész családokat ölt meg – kitörölte a vezetékneveket a polgári anyakönyvi nyilvántartásból. Újságírókat, ENSZ-menhelyeket, segélymunkásokat és mentőautókat vett célba. Élve égette meg az embereket. Sátrakat változtatott koporsókká.
És mindeközben a nyugati vezetők csak üres retorikával, homályos „aggodalmakkal” és értelmetlen „figyelmeztetésekkel” reagáltak. Mintha Izraelnek több figyelmeztetésre lenne szüksége. Mintha a mindennapi vérontás nem lenne elég figyelmeztetés.
A népirtás, ami szemmel láthatóan történt
Amikor a hatéves unokahúgomat, Jurit megölték, az ágyában aludt. Családunk otthonát – nem mintha Gázában bárhol is valaha igazán biztonságos lett volna – bombázták és a földdel rombolták le. Az ötéves húga megsérült. Az apja megsebesült.
A nagyapja is. Juri apró testét rokonok húzták ki a romok alól, és tömegsírba temették el – túl sokan haltak meg azon a napon ahhoz, hogy rendes temetéseket tartsanak.
Hogyan védi ezt?
Hogyan igazolja a csecsemők éheztetését? Rafah bombázását, ahol a családokat arra kérték, hogy meneküljenek „biztonságba”? A kórházak körül felfedezett tömegsírokat, ahol a holttesteken kínzás és kivégzés nyomai látszottak?
Nem teheti – hacsak nem hiszi, hogy a palesztin életek kevesebbet érnek.
Ez a kimondatlan logika minden homályos elítélés, minden gyáva „mély aggodalomra” utaló kijelentés mögött.
Mert amikor a múlt héten két izraelit öltek meg Washington DC-ben, az nemzetközi hírekbe kerül.
De amikor több ezer palesztin gyermeket mészárolnak le, a világ vitatja a népirtás definícióját – miközben továbbra is fegyvereket szállít a gyilkolást elkövető államnak.
Ez nem egyenlők közötti háború. Soha nem is volt az. Ez a régió legerősebb hadserege – a Föld leghatalmasabb nemzeteinek támogatásával – ostrom alá veszi a csapdába esett menekültek egy csoportját. Felük gyermek.
És a világ nem csak hagyta, hanem segítette is, hogy megtörténjen.
Nem csak azzal, hogy semmit sem tett. Hanem azzal, hogy túl sokat tett a rossz irányba – elhallgattatta a másként gondolkodókat, kirúgta az újságírókat, betiltotta a tüntetéseket, kriminalizálta a szolidaritást. Az Egyesült Királyságban láttam embereket elveszíteni az állásukat pusztán azért, mert kimondták a „Palesztina” szót.
Láttam, ahogy a brit média nem hajlandó kimondani a „népirtás” szót – miközben olyan izraeli szóvivőket mutatnak be, akik tagadják, hogy palesztin gyermekek léteznének.
Hatszáz nap.
Soha nem kellett volna ilyen sokáig tartania. Minden egyes nap, ami folytatódik, nem csak tragédia – ez egy választás.
És a történelem emlékezni fog arra, hogy ez a népirtás nem titokban történt. Élőben történt. Nagy felbontásban. Minden képernyőn. Minden nyelven.
Megmondtuk. Még mindig elmondjuk.
Már csak az a kérdés: Hány napnak kell még eltelnie, mire a világ végre azt mondja: elég?
FORRÁS: TRT World
