A háború jót tesz az üzletnek és a geopolitikai pozícióknak.
Mielőtt Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök február elején megérkezett Washingtonba, hogy Donald Trump elnök beiktatását követően először látogasson el az Egyesült Államokba, merész nyilatkozatot adott ki Izrael stratégiai helyzetéről.
„A háborúban [2023. október 7. óta] hozott döntéseink már megváltoztatták a Közel-Kelet arcát” – mondta. „Döntéseink és katonáink bátorsága átrajzolta a térképet. De hiszem, hogy szorosan együttműködve Trump elnökkel még jobban átrajzolhatjuk.”
Hogyan kellene értékelni ezt az átrajzolt térképet?
A Hamász vérben ázik, de veretlen Gázában. A terület romokban hever, így a megmaradt lakosságnak alig van erőforrása az újjáépítésre. Halál és éhezés üldöz mindenkit.
A libanoni Hezbollah katonai vereségeket szenvedett, az izraeli hírszerzés beszivárgott belé, és most kevés életképes lehetőséggel néz szembe a hatalom kivetítésére a közeljövőben. A politikai elit a Hezbollah lefegyverzéséről beszél, bár az már más kérdés, hogy ez reális-e.
Marokkó, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek tették ki Izrael rekord 14,8 milliárd dolláros fegyvereladásainak 12 százalékát 2024-ben – szemben az egy évvel korábbi mindössze 3 százalékkal.
Jemenben a húszik továbbra is támadják Izraelt, de nem jelentenek egzisztenciális fenyegetést.
Eközben Bassár el-Aszad diktátor 2024 végi megbuktatása óta Izrael megtámadta és fenyegette Szíriát, míg az új damaszkuszi kormány flörtöl Izraellel a „normalizáció” lehetséges reményében.
Az Öböl-államok továbbra is baráti viszonyban állnak Izraellel, és az elmúlt 20 hónapban kevés változás történt, ami ezt a kapcsolatot megváltoztatta volna.
Izrael újonnan közzétett 2024-es fegyvereladási adatai szerint, amelyek rekord 14,8 milliárd dollárt értek el, Marokkó, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek a teljes fegyvereladás 12 százalékát tették ki – szemben a 2023-as mindössze 3 százalékkal.
Elképzelhető, hogy Szaúd-Arábiát az elkövetkező években arra kényszerítik, hogy megállapodást kössön Izraellel, cserébe fegyvereket és nukleáris technológiát biztosítva a diktatórikus királyságnak.
Egy izraeli és amerikai vezetésű háború Irán ellen továbbra is egyértelmű lehetőség, bár egyoldalú izraeli csapás nagyon valószínűtlen.
Ciszjordániában Izrael annexiós tervei haladnak előre, alig több, mint gyenge európai aggodalomnyilatkozat. Izrael tervei Nagy-Izrael létrehozására – területi hatókörének jelentős kiterjesztésére – már javában zajlanak Szíriában, Libanonban és azon túl.
Változó szövetségek
Papíron Izrael látszólag szárnyal, katonai győzelmekkel és legyőzött ellenségekkel dicsekszik. Mégis, sok izraeli és háborúpárti zsidó a diaszpórában nem érzi magát magabiztosnak, és a siker sem lelkesíti fel.
Ehelyett a defetizmus és a bizonytalanság légköre uralkodik, ami abból a hitből fakad, hogy a nyugati közvéleményért vívott háború elveszett – ezt az érzést erősítik Izrael szándékos tömegpusztító kampányának napi képei a Gázai övezetben.
Amire Izrael vágyik és kétségbeesetten szüksége van, az nem pusztán katonai képesség, hanem legitimitás a közszférában. Ez pedig gyakorlatilag minden demográfiai csoportban világszerte nagyon hiányzik.
Ezért költ Izrael legalább 150 millió dollárt csak idén „nyilvános diplomáciára”.
Készüljenek fel arra, hogy egy seregnyi influenszer fogja eladni az izraeli demokrácia erényeit, akik Tel-Aviv éttermeiben és bárjaiban boroznak és vacsoráznak. Még az Izrael-párti újságírók is kezdik megkérdőjelezni, hogyan költik el ezt a pénzt, és azt kívánják, bárcsak az izraeli PR reagálóképesebb és hatékonyabb lenne.
Ma az izraeli zsidók büszkén támogatják az etnikai tisztogatást és a népirtást Gázában, meghökkentően nagy számban. Ez egy zsidó felsőbbrendűséget hirdető gondolkodásmódot tükröz, amelyet a mainstream média naponta táplál szélsőséges retorikával.
Vélhetően nincs még egy nyugati ország, ahol ilyen magas arányban hatja át a rasszista, népirtó mánia a közbeszédet.
Egy nyugat-európai lakosság körében nemrégiben végzett közvélemény-kutatás szerint Izraelt kedvezőtlenül ítélik meg Németországban, Dániában, Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban.
Ezekben az országokban nagyon kevesen támogatják az izraeli intézkedéseket. Csak 13 és 21 százalék között van pozitív vélemény Izraelről, szemben a 63-70 százalékkal, akik nem.
Az Egyesült Államok által támogatott Pew Research Center egy globális felmérést is közzétett, amelyben 24 országban kérdezték meg az embereket Izraelről és Palesztináról alkotott véleményükről. A 24 ország közül 20-ban a felnőttek legalább fele negatív véleményt nyilvánított a zsidó államról.
Mélyebb leszámolás
Izrael imázsproblémáin túl egy mélyebb kérdés is rejlik: számíthat-e valaha teljes elfogadásra a Közel-Keleten?
A királyokon, uralkodókon és eliteken kívül Dubajtól Rijádig és Manámától Rabatig, Izrael 2023. október 7. óta elkövetett kegyetlen és népirtó cselekedetei lehetetlenné tették a „normalizációt” egy olyan állammal, amely egy zsidó teokrácia kiépítésére törekszik, amely határozatlan időre arabok millióit rabosítja el.
Bár igaz, hogy a régió legtöbb állama nem demokratikus, és a súlyos emberi jogi visszaélések mindennaposak, Izrael régóta azt állítja magáról, hogy más – „az egyetlen demokrácia a Közel-Keleten”.
Izrael teljes politikai rendszere azonban, amely hatalmas nyugati támogatással épült fel és egy fenntarthatatlan faji hierarchián alapul, kizárja, hogy valaha is teljes mértékben és hivatalosan integrálódjon a régióba.
Murtaza Hussain amerikai újságíró, aki az amerikai Drop Site News médiumnak ír, nemrégiben publikált egy éleslátó esszét erről a témáról.
Azt állítja, hogy az izraeli cselekedetek annyira aljasak és történelmileg súlyosak voltak – összehasonlíthatók más modern holokausztokkal –, hogy nem lehet őket elfelejteni vagy mentegetni, különösen mivel nyilvánosan hajtják végre őket azzal a kifejezett céllal, hogy etnikailag megtisztítsák Palesztinát:
„Ez a népirtás egy politikai és kulturális fordulópont volt, amelyen túl nem folytathatjuk úgy, mint korábban. Ezt inkább beletörődéssel, mint elégedettséggel fejezem ki, mivel ez azt jelenti, hogy sok generációnyi szenvedés áll előttünk minden oldalon. Végső soron Izrael ellenfeleinek célja nem az lehet, hogy megismételjék a Gázában és Ciszjordániában elkövetett bűncselekményeket, és hogy önmagukért nihilista gyűlöletet tápláljanak. A régióban és azon túl élő embereknek azon kell dolgozniuk, hogy kapcsolatokat építsenek ki azokkal az izraeliekkel, akik elkötelezett ellenzői rezsimjüknek, és akik készek együttműködni egy új politikai architektúra felépítésének generációs feladatában.”
A probléma nem csak Netanjahuról és kormányáról szól. Minden valószínű utódja hasonlóan keményvonalas nézeteket vall a palesztin jogokról és az önrendelkezésről.
Az előttünk álló monumentális feladat a mai mérgező zsidó teokrácia alternatívájának kidolgozása.
De ennek az újjáépítésnek a Nyugaton is meg kell történnie. Túl sok zsidó, konzervatív és evangélikus keresztény ragaszkodik továbbra is az arabok kiirtásának, elhallgattatásának vagy kiűzésének fantáziájához a földjükről.
A fasizmus elleni küzdelem korunk egyik legsürgetőbb generációs feladata.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Antony Loewenstein független újságíró, bestselleríró, filmes és a Declassified Australia társalapítója. Írt a Guardiannek, a New York Timesnak, a New York Review of Booksnak és sok másnak. Legújabb könyve a The Palestine Laboratory: How Israel Exports the Technology of Occupation Around the World címet viseli. További könyvei közé tartozik a Pills, Powder and Smoke, a Disaster Capitalism és az My Israel Question. Dokumentumfilmjei közé tartozik a Disaster Capitalism, valamint az Al Jazeera angol nyelvű filmjei, a West Africa’s Opioid Crisis és a Under the Covid. 2016 és 2020 között Kelet-Jeruzsálemben élt.
