2005 augusztusában az izraeli kormány hivatalosan kivonult a Gázai övezetből, az 1967 óta folyamatosan megszállt palesztin tengerparti enklávéból. A fegyveres erők visszavonása mellett 21 illegális telep lebontását is el kellett végeznie, amelyek 8000 zsidó telepesnek adtak otthont.
Izraeli csapatokat vetettek be a folyamat megkezdéséhez, amely olyan nemzetközi médiumok szívét is megviselte, mint a The New York Times. Az újság beszámolt a zokogó telepesekről, akiket Izrael „történelmi jelentőségű kivonulása a Gázai övezetből” érintett, és akik közül néhányat „sikoltozva kellett kivezetni otthonaikból, olyan jelenetekben, amelyek számos katonát könnyekre fakasztottak”.
Bizonyos, nincs semmi olyan tragikus, mint amikor az illegális gyarmatosítókat elszakítják egy olyan földterületről, amely nem az övék, és egy másik, nem az övék lévő földterületre helyezik át. Érdemes megemlíteni, hogy a Gázai övezet palesztin lakosságának többsége maga is menekült Izrael 1948-as véráztatta palesztinai meghódítása elől, amely során 15 000 palesztin halt meg, további háromnegyed milliót űztek el, és több mint 500 palesztin falut pusztítottak el.
2005 óta makacsul tartja magát Izrael egyoldalú „kivonulásának” mítosza Gázából – és újra és újra felhozzák, mint állítólagos bizonyítékot Izrael nemes hajlandóságára, hogy időnként betartsa a szabályokat.
És mégis, objektíve nézve, ami abban az évben augusztusban történt, egyáltalán nem volt „kivonulás”, tekintve, hogy az izraeli hadsereg továbbra is ellenőrizte Gáza határait, miközben büntető blokádnak és időszakos öncélú bombázásnak vetette alá a területet.
Maga az izraeli tisztviselők sem próbálták leplezni, hogy valójában mire is készültek. 2004-ben, miközben a tervet még a Kneszetben vitatták meg, Dov Weisglass, Ariel Sharon akkori izraeli miniszterelnök főtanácsadója nyíltan kijelentette: „A kivonulás valójában formaldehid. Ez biztosítja a szükséges formaldehid-mennyiséget, így nem lesz politikai folyamat a palesztinokkal.”
A politikai folyamat „befagyasztásával” Weisglass így magyarázta: „megakadályozzák egy palesztin állam létrehozását, és megakadályozzák a menekültekről, a határokról és Jeruzsálemről szóló vitát”. A „kivonulásnak” köszönhetően tehát a palesztin államiság teljes kérdése „határozatlan időre lekerült a napirendünkről” – mindezt az Amerikai Egyesült Államok elnökének „áldásával” és a Kongresszus mindkét házának ratifikálásával.
Mivel az úgynevezett Gázából való „kivonulás” nem jelentette azt, hogy a terület palesztin lakosainak életét pokollá tenné, Izrael továbbra is elkötelezett maradt ezen a fronton. 2005. szeptember 28-án – egy hónappal a zokogó telepesek és katonák drámáját követően – a néhai Dr. Eyad El-Sarraj, a Gázai Közösségi Mentális Egészségügyi Program alapítója ezt írta az Electronic Intifada weboldalán: „Az elmúlt napokban Gázát szörnyű robbanások ébresztették fel a felszabadulásról szőtt álmaiból, amelyek megremegtették az eget, megrázták az épületeinket, betörték az ablakainkat, és pánikba ejtették a helyet.”
Ezek voltak az izraeli repülőgépek hangrobbanásainak hatásai a Gáza feletti égbolton, egy olyan módszer, amelyről El-Sarraj megjegyezte, hogy „a kivonulás előtt soha nem alkalmazták, hogy ne riasszák meg vagy sértsék meg az izraeli telepeseket és gyermekeiket”. És ez csak a „kivonulás” kezdete volt.
2006-ban Izrael elindította a Nyári Esők hadműveletet a Gázai övezetben, amelyet Noam Chomsky és Ilan Pappe tudósok később úgy jellemeztek, mint „a Gáza elleni legbrutálisabb támadást 1967 óta”. Ez természetesen még azelőtt történt, hogy Gázát felrázta volna a felszabadulásról szőtt álma egy totális izraeli népirtással, amely 2023 októbere óta közel 53 000 palesztint ölt meg.
De közben rengeteg brutalitás történt, az izraeli Öntött Ólom hadművelettől – amely 2008 decemberében indult, és 22 nap alatt 1400 palesztint ölt meg – a Védő Él hadműveletig, amely 2014-ben 50 nap alatt 2251 embert mészárolt le.
A rendszeres tömeggyilkosságok mellett a Gázai övezet ingadozó izraeli blokádja további egzisztenciális kihívásokat is jelentett. 2010-ben például a BBC felsorolt néhány olyan háztartási cikket, amelyeket különböző időpontokban megakadályoztak Gázába való bejutásban, beleértve „villanykörtéket, gyertyákat, gyufákat, könyveket, hangszereket, zsírkréták, ruhákat, cipőket, matracokat, lepedőket, takarókat, tésztát, teát, kávét, csokoládét, dióféléket, sampont és balzsamot”.
2006-ban Weisglass izraeli kormánytanácsadó – ugyanaz a személy, aki felfedte a kivonulás „formaldehid” alapú megközelítését – szintén elbűvölően tisztázta Izrael Gázai övezetbe irányuló élelmiszerimport-korlátozásainak logikáját: „A cél az, hogy diétára kényszerítsük a palesztinokat, de ne az, hogy éhen haljanak.”
Most, hogy Izrael szó szerint éhezteti a palesztinokat Gázában, az Egyesült Államok teljes közreműködésével, úgy tűnik, hogy az „ötlet” némileg átdolgozáson esett át. Eközben a meg nem nevezett izraeli tisztviselőkre hivatkozó friss híradások arra utalnak, hogy Izrael jelenleg a Gázai övezet „meghódítását” és teljes katonai megszállását tervezi.
Két évtizeddel azután, hogy Izrael kivonult – ami nem Gázából történt –, nyugodtan feltételezhetjük, hogy a „kivonulás” utat nyitott a hódításnak. És ezúttal nincs kivonulási terv.
A cikkben kifejtett nézetek a szerző sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Al Jazeera szerkesztői álláspontját.
