Egy négyéves lány és egy újszülött apjaként, miközben a gázai népirtásra adott nemzetközi reakciókat figyelem, nem tehetek róla, de azon tűnődöm: vajon hány éves korban már nem tekintik majd a gyermekeimet többé gyermeknek, és életüket kevésbé tartják fontosnak?
A világot megdöbbentette a Gázában megölt és éheztetett gyermekek száma, de továbbra sincs érdemi kritika azzal kapcsolatban, amit Izrael az elmúlt 19 hónapban tett a Gázában élő összes palesztinért. A követelések küszöbét leszállították, és csupán a humanitárius válság enyhítésére szorítkoztak.
Izraelnek sikerült elpusztítania Gáza infrastruktúráját, egészségügyi rendszerét, önkormányzatait, oktatási hálózatait, családjait, mecsetjeit és templomait – röviden, minden olyan keretet, amely az emberi életet szervezte.
De most, miután kimerítette a „célpontbankot”, és nincs mit bombáznia, Izrael menekülttáborokat támad és élve éget embereket. Ez a kegyetlenség, az idő múlásával és a növekvő nemzetközi nyomással együtt fordulóponthoz vezetett, mind globálisan, mind az izraeli társadalomban.
Annak ellenére, hogy két egymást követő amerikai elnök is támogatta Izraelt, és a demokraták és a republikánusok egyaránt egyetértettek abban, hogy szabad kezet adjanak Izraelnek, Benjamin Netanjahu miniszterelnöknek nem sikerült legyőznie a Hamászt, és nem sikerült elérnie a megmaradt túszok szabadon bocsátását.
Izrael politikai vezetése a teljes spektrumban az első naptól kezdve a bosszú narratíváját vallotta, felkészítve az izraeli közvéleményt a közelgő bűncselekmények elkövetésében való bűnrészességre.
Izrael kudarca nem a túszok kiszabadításának vagy a Hamász lefegyverzésének képtelensége volt. Izrael már 2023 novemberében megállapodásra juthatott volna az összes túsz szabadon bocsátásáról, miközben a konfliktus rendezésére különféle javaslatokat terjesztettek elő, beleértve más szervezetek, például a Palesztin Hatóság bevonását Gáza kormányzására.
Izrael valódi célja azonban egyértelmű: Gáza lakosságának kiürítése. Ahogy Bezalel Smotrich pénzügyminiszter legutóbbi nyilatkozatai is nyíltan feltárják, a háború valódi célja Gáza meghódítása, palesztin lakosainak kiűzése és a terület elfoglalása. Ez volt az eredeti szándék végig.
Stratégiai kudarcok
Ez két stratégiai kudarcot eredményezett Izrael számára. Először is, nem sikerült Egyiptomot és Jordániát rákényszerítenie a programban való részvételre és a palesztin menekültek befogadására.
Izrael második kudarca erkölcsi. A kormány és maga az izraeli társadalom normalizálta a népirtás és az etnikai tisztogatás narratíváját, ezt az álláspontot olyan eufemizmusokkal védve, mint az „önkéntes migráció” és az „áttelepítés ösztönzése”.
Most, a nemzetközi kritika fokozódásával repedések kezdtek megjelenni az izraeli konszenzuson. Világszerte több ezer aktivista és médiaszemélyiség – palesztin és nem palesztin egyaránt – ragaszkodása ahhoz, hogy továbbra is felszólaljanak Gázával kapcsolatban, elegendő nyomást gyakorolt ahhoz, hogy hatást érjen el.
Ez kezdetben az izraeli turistákat érintette, akik felfedezték, hogy a világ legtöbb embere a népirtást megbocsáthatatlan atrocitásnak tekinti, ami arra késztette az izraeli külügyminisztériumot, hogy emlékeztesse az izraelieket a nemzeti szimbólumok elnyomására külföldön, ezzel csendes bojkottot szítva az izraeli tudósok és kulturális személyiségek ellen.
A Nyugat az izraeli mozgalmak és vezetők után fog kutatni, akik a háború ellen szólalnak fel, anélkül, hogy valódi erkölcsi alternatívát kínálnának.
Most a nyugati külpolitika hangvételében tapasztalunk változást – későn, de jelentőset. Az amerikai kormányzat azon döntése, hogy közvetlen tárgyalásokat folytat a Hamászszal a kettős állampolgárságú Edan Alexander szabadon bocsátása érdekében, megerősítette az izraeliek körében azt az érzést, hogy kormányuk nem igazán érdekelt egy túszmegállapodás előmozdításában.
Ezzel szemben az Egyesült Államok belefáradt Izraelbe, amint azt Donald Trump elnök közel-keleti körútjának Izraelről való kihagyása is bizonyítja.
Izrael globális helyzetének változását tovább bizonyította a Financial Times nemrégiben megjelent, „A Nyugat szégyenteljes hallgatása Gázával kapcsolatban” című vezércikke, mivel az európai kereskedelmi megállapodások felfüggesztésére irányuló fenyegetések elkezdtek hatni.
Emmanuel Macron francia elnök a nyílt kritika felé terelte hangvételét, és ezen a héten azt mondta, hogy az európai nemzeteknek „meg kell keményíteniük a kollektív álláspontot” Izraellel szemben a Gáza súlyosbodó humanitárius válsága miatt. Még Németország új pénzügyminisztere is azt mondta, hogy Berlin nem exportál humanitárius jogsértésre használt fegyvereket, szünetet tartva az izraeli háború iránti 19 hónapos lojális támogatás után.
Izraelen belül a megosztottság egyik legszembetűnőbb jele Yair Golan, a Demokraták Pártjának vezetője nemrégiben tett nyilatkozata volt, aki kijelentette: „Egy épeszű ország nem harcol civilek ellen, nem öl csecsemőket hobbiból, és nem tűzi ki célul a lakosság elűzését.”
Golant, a hadsereg korábbi vezérkari főnök-helyettesét két évtizeddel ezelőtt fegyelmi eljárás alá vonták a betiltott „szomszédsági eljárás” alkalmazása miatt a terepi műveletek során, amely módszer során civileket használnak fel arra, hogy rávegyék szomszédaikat a hadseregnek való megadásra.
Az előrevezető út
Ez a kontextus arra utal, hogy a Golán-fennsík nem etikus pacifista. Inkább, sok korábbi izraeli tábornokhoz hasonlóan, felismeri, hogy Izrael afelé tart, hogy kiközösített állammá váljon, amely nyugati támogatás nélkül képtelen túlélni a Közel-Keleten.
Valójában sok izraeli, aki egykor a háború lelkes támogatója volt, ma a gázai népirtást Netanjahu túlélésének politikai gambitjaként állítja be. Pedig ez egy olyan háború volt, amelyet az izraeli társadalomban sokan akartak és támogattak, beleértve magát a Golán-fennsíkot is.
Ma Izraelben a közbeszéd azok között oszlik meg, akik folytatni akarják a népirtást, és azok között, akik aggódnak a következmények miatt. Ez a törésvonal Izrael etnikai megtisztításának kudarcának, valamint annak a ténynek a mellékhatása, hogy Gázának még sok évig fegyveres ellenállással kell szembenéznie.
Ebben a háttérben Netanjahu szélsőjobboldali koalíciós partnerei a Gázába történő telepek visszaállításáról beszélnek, ami Izraelt egyértelműen a kiközösített államok feketelistájára helyezné.
Sajnos sem Golán-fennsík, sem Izrael politikai és civil szférájának többi szereplője – még azok sem, akik ellenzik a háborút – nem hajlandó elismerni, hogy az állam népirtást követett el. A Golán-felszólalással szembeni nyilvános visszhang azonban megtette a hatását: napokkal később egy televíziós interjúban kijelentette, hogy Izrael „nem követett el háborús bűncselekményeket Gázában”.
Kedden, Beér-Seva déli városában tett látogatása során dühös cionista tömegek kifütyülték és fütyülték Golánt, akit – korábbi kijelentései visszavonása ellenére – világszerte Netanjahu feltételezett alternatívájaként ábrázolnak, annak ellenére, hogy nem kínál valódi alternatívát.
Sajnos valószínűleg ez lesz a jövő: a Nyugat az izraeli mozgalmak és a háború ellen felszólaló vezetők után fog kutatni, anélkül, hogy valódi erkölcsi alternatívát kínálna. Az első és második intifáda utáni időszakokhoz hasonlóan dollármilliók áramlanak majd Izrael „békeipara” alá, amely az arabok és zsidók együttéléséről fog beszélni anélkül, hogy szembesülne azokkal a lényegi politikai kérdésekkel, amelyek ehhez a valósághoz vezettek minket.
Eközben minden olyan kijelentést és kezdeményezést támogatnunk kell, amely hozzájárul a háború befejezéséhez – mert most Gáza számít, és nemcsak Gáza gyermekei, hanem a fiatalok, a nők, a férfiak és az idősek is.
A további katasztrófák megelőzése érdekében többet kell követelnünk az izraeliektől, beleértve az elmúlt 600 napban tett tetteik valódi elismerését is.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
