Gázában megváltoztak a gyerekek játékai. A saját gyerekeim régen babaházakkal játszottak, imádták a labdajátékokat, és órákat töltöttek az utcánkban lévő játszótéren. Most már arra sincs hely, hogy egy leeresztett focilabda maradványait rúgják.
Ahelyett, hogy szórakozásból futnának, a bombák hangja elől menekülnek. A játék műanyagdarabok formálására redukálódott a félelem és a túlélés pillanatai között. A gyermekkor Gázában nemcsak zsugorodik, hanem el is tűnik.
Humanitárius munkatárs vagyok a Save the Children szervezetnél, de mindenekelőtt öt gyermek apja vagyok. A legkisebb 12 éves. A legidősebb 22. Gáza 2,1 millió lakosának szinte mindegyikéhez hasonlóan mi is küzdünk az alapvető dolgokért: élelemért, ivóvízért, mosakodási lehetőségért.
Ez a háború fenekestül felforgatta az életünket. Mindent elvesztettünk, az édes otthonunkat, a munkahelyünket, a gyermekeim iskoláit. Minden elveszett. Most hajléktalanok vagyunk. Egy úgynevezett „humanitárius zónában” élünk. De ebben nincs semmi emberséges.
Miközben a világ egyes részein június 1-jén játékokkal, ajándékokkal és nevetéssel ünneplik a Nemzetközi Gyermeknapot, Gázában a gyerekektől megtagadják a gyermekkor legalapvetőbb elemeit. A játékhoz, az élelemhez és az élethez való jogukat újra és újra megsértik.
Ennek az embertelen helyzetnek ellenére a feleségemmel mindent megteszünk, hogy az élet egy kicsit élhetőbbnek tűnjön. Történeteket mesélünk, játszunk, nevetünk az apró pillanatokon. Elültettünk néhány virágot a sátrunk közelében lévő földbe. Nézzük a madarak repülését és fényképeket készítünk a naplementéről. Megetetjük a macskákat, amelyek arra járnak, és megpróbálunk örömet teremteni, ahol csak tudunk.
A gyerekek mindig gyerekek maradnak. Játszani akarnak, szabadnak érezni magukat. De most minden veszélyes körülöttünk. Már az is életveszélyes lehet, ha kint vagyunk.
A gyermekkor ellopása
Gáza mind az 1,1 millió gyermekét sújtotta ez a háború. Minden játszótér, minden iskola, minden hely, amely egykor teret adott nekik a tanulásra, a fejlődésre, a légzésre, elérhetetlenné vált számukra.
Az iskolák túlzsúfolt menedékhelyekké váltak, és sokakat bombáztak, miközben családok tartózkodtak bennük. Gáza iskolaépületeinek szinte mindegyike (95 százaléka) megrongálódott, beleértve Észak-Gáza összes iskoláját is. Ez több mint katonai támadás. Ez egy háború magáért a gyermekkorért.
A gyermekek játékhoz való joga nem opcionális. A nemzetközi jog védi. Az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének (UNCRC) 31. cikke kimondja, hogy minden gyermeknek joga van pihenni és játszani. Még háború idején is.
A gyermekeket védeni kell, és garantálni kell számukra az élelemhez, a vízhez, az orvosi ellátáshoz és a játékhoz való hozzáférést. Gázában ezt a jogot szisztematikusan megtagadják. A játék nem luxus. Elengedhetetlen a gyermekek fejlődéséhez és érzelmi felépüléséhez. Így értelmezik a világot, hogyan lépnek kapcsolatba másokkal, és hogyan kezdenek el gyógyulni.
Egy nap a fiam rám nézett, és azt mondta: „Apa, utálom Gázát. Nem akarok itt maradni tovább.” Nem találtam szavakat. Mit mondhatsz, ha nem ígérhetsz nekik biztonságot, vagy akár azt a lehetőséget sem, hogy gyerekek lehessenek?
Even in the midst of Gaza’s suffering, children have the right to smile, to play, to be happy. pic.twitter.com/HW6QdxuRZf
— Amin aljbour (@aljbour_ameen) April 28, 2025
Gázában a gyerekek egyszerűen csak próbálnak életben maradni. Sok család kénytelen gyermekeire támaszkodni, hogy nagy távolságokból hozzanak vizet, nehéz kancsókat cipelve a forró nap alatt. Mások zsúfolt élelmiszer-elosztó pontokra küldik gyermekeiket – olyan helyekre, ahol a gyerekeket sérülékenység, kizsákmányolás vagy még rosszabb veszély fenyegeti.
A gyermekeim – mint oly sokan mások – nemcsak az otthonukat, hanem a lelküket is elveszítik.
A fiam fekete papírból készített egy sárkányt. Távolról figyeltem, és valami furcsát vettem észre: minden sárkány fekete volt. A gyerekek általában élénk színeket választanak. De talán ezek a sárkányok tükrözik, milyen nehéznek érzik most az életet. Gázában még a játék is a háború súlyát hordozza.
Az idei év elején a harcok rövid szünetében a Save the Children segített gyermekbarát terek – sátrak és ideiglenes tantermek – létrehozásában, ahol a gyerekek rajzolhattak, játszhattak, énekelhettek és táncolhattak. De amikor újra elkezdődtek a bombázások, ezeket a biztonságos helyeket ismét elpusztították.
A jövő elpusztítása
Gyermekvédelmi vezetőként láttam, hogy ez a háború milyen mélyen érinti a gyerekeket. Dolgoztam már fiúkkal és lányokkal, akik nehezen alszanak el, bepisilnek, a szüleikbe kapaszkodnak, vagy váratlanul kitörnek. Vannak, akik visszahúzódóak. Mások állandóan szoronganak. A mérgező stressz – az a fajta, amelyet a háború és a kitelepítés okoz – megzavarja az agy fejlődését. De nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy lássuk, milyen tartós hatása lesz ennek a háborúnak.
A játék megtagadásának hosszú távú hatásai is pusztítóak. Megnehezíti a gyerekek számára a koncentrációt, az emlékezést és a tanulást. Növeli a depresszió, a szorongás és a krónikus betegségek kockázatát később az életben. Mindez aláássa a jövőjüket, és ezáltal a társadalmunk egészének jövőjét is. Gyermekeink a jövőnk. Milyen jövő vár rájuk ilyen kezdettel az életben?
Azok a gyerekek, akik nem játszhatnak, elveszítik a teret a traumáik feldolgozására, a barátságok építésére, arra, hogy valami jobbat képzeljenek el. Gázában, játékok, magánélet és biztonság nélkül, a gyerekeket nemcsak az örömtől fosztják meg, hanem a felépüléshez szükséges eszközöktől is. A fogyatékkal élő gyermekeket még jobban sújtja a katasztrófa.
És mégis, még most is, Gáza gyermekei megpróbálnak gyerekek maradni. Láttam őket régi ruhák, műanyag és egyéb törmelék darabjaival játszani, halkan énekelni, és örömöt találni a pusztítás közepette. De nem kellene ennyire keményen dolgozniuk csak azért, hogy gyerekeknek érezzék magukat.
Csak egyetlen módja van a gyermekek és jövőjük védelmének Gázában: egy állandó és tartós tűzszünet.
A bombáknak meg kell állniuk. A gázai gyerekeknek nincs szükségük átmeneti szünetekre. Tartós békére, igazi gyermekkorra és teljes humanitárius hozzáférésre van szükségük, hogy el tudjuk juttatni a szükséges ellátmányt és támogatást.
Több mint egymillió gyermek élete és jövője múlik rajta.
Mégis, mindaz ellenére, amin keresztülmentünk, hiszem, hogy az élet még mindig szép, és hogy valahogy túléljük.
Ma, úton az irodába, láttam egy csoport tizenéves lányt sétálni együtt, gyönyörűen felöltözve az iskolai egyenruhájukba. Megkérdeztem tőlük: „Hová mentek ilyen korán?” Azt mondták, hogy valaki felállított egy sátrat, ahol újra tanulhatják az iskolai tantárgyakat. Szerény kezdeményezés, de reménnyel töltött el. Ez a generáció erős. Ők fogják vezetni a változást. Ők fogják újjáépíteni Gázát.
FORRÁS: TRT World
