Khan Younis város nyugati részén, a Nasser Kórház közelében lakom. Szinte minden nap hallom a kórházból a hangszórókon keresztül kétségbeesett véradási felhívásokat. Ez már több mint egy éve így megy.
A kórház, akárcsak Gáza más alig működő egészségügyi intézményei, rendszeresen túlterheltté vált a folyamatos izraeli légitámadások áldozataival. Május vége óta számos olyan áldozatot is fogadott, akiket izraeli katonák lőttek le a segélyosztó helyeken.
Korábban már adtam vért, és úgy éreztem, kötelességemnek tartom újra megtenni. Így hát a múlt hónap egyik reggelén elindultam a Nasser Kórházba.
Miközben a karomból vették a vért, erős szédülést éreztem, és azt hittem, elájulok. A barátom, Hanan nővér, aki a véradási kampány egyik résztvevője volt, odasietett hozzám, és felemelte a lábaimat, hogy fokozza az agyamba áramló vér mennyiségét, amíg jobban nem éreztem magam. Elment megvizsgálni a véremet, és 10 perc múlva visszatért, hogy közölje velem, hogy súlyos vérszegénységben és alultápláltságban szenvedek. A vérem nem tartalmazta a véradáshoz szükséges minimális tápanyagokat.
Hanan elmondta, hogy az én esetem sem kivétel. Elmagyarázta, hogy a kórházba vért adni érkezők többsége vérszegénységben és alultápláltságban szenved a folyamatos izraeli blokád és a tápláló élelmiszerek, például a hús, a tej, a tojás és a gyümölcsök hiánya miatt. A kórházban leadott véregységek kétharmadának rendkívül alacsony a hemoglobin- és vasszintje, ami alkalmatlanná teszi őket vérátömlesztésre.
Június elején Dr. Sofia Za’arab, a Laboratórium és Vérbank igazgatója a médiának elmondta, hogy a véradás súlyos hiánya elérte a „kritikus” szintet, veszélyeztetve a betegek életét, akik közül sokan sürgős vérátömlesztésre szorulnak. Gáza egész területének napi 400 egységre van szüksége.
„Annak ellenére, hogy felvettük a kapcsolatot a Ciszjordániai Egészségügyi Minisztériummal a véregységek átszállítása érdekében, a megszálló hatóságok megakadályozták azok bejutását [Gázába]” – mondta Dr. Za’arab.
A sikertelen véradás után összetörve tértem haza.
Tudtam, hogy az éhínség hatással van rám. Sokat fogytam. Állandó fáradtságtól, krónikus ízületi fájdalomtól, fejfájástól és szédüléstől szenvedek. Még akkor is, amikor újságírói cikkeket vagy tanulmányokat írok, rövid szüneteket kell tartanom.
De az egészségi állapotom rossz állapotának felismerése igazán megrázott.
Hónapok óta a családommal csak tésztát és rizst eszünk a liszt csillagászati ára miatt. Naponta egyszer eszünk, néha pedig fél adagot, hogy több ételt adjunk a fiatalabb testvéreimnek. Aggódom, hogy alultápláltak. Sokat fogytak, és folyamatosan ételt kérnek.
Amióta Izrael március 2-án teljes blokádot vezetett be, nem láttunk húst, tojást vagy tejterméket, sőt, még azelőtt is ritkán láttunk.
A gázai egészségügyi hatóságok szerint legalább 66 gyermek halt éhen az izraeli népirtó háború kezdete óta. Az UNICEF szerint csak májusban több mint 5000 gyermeket vettek fel az övezet egészségügyi intézményeibe akut alultápláltság kezelésére.
Még ha ezek közül a gyermekek közül néhányat csodával határos módon meg is mentenek, nem lesz lehetőségük egészségesen felnőni, teljes mértékben kibontakoztatni a bennük rejlő lehetőségeket, és stabil, biztonságos életet élni.
De azon túl, hogy szorongtam az éhezés által a testemre és családtagjaim testére háruló áldozatok miatt, fájdalmat is éreztem, mert nem segítettem a sebesülteken.
Segíteni akartam azokon, akik háborús sérüléseket szenvednek, és az életükért küzdenek a kórházban, mert én is ember vagyok.
Végül is a késztetés, hogy segítsünk egy másik emberen, az egyik legemberibb ösztönünk. A szolidaritás határozza meg emberségünket.
Amikor életet akarunk menteni, de megakadályoznak minket ebben, az azt jelenti, hogy a kétségbeesés egy teljesen új horizontja nyílik meg. Amikor segíteni akarunk azzal a kevéssel, amid van – ebben az esetben önmagunk egy részével –, de megtagadják, az mély sebet ejt a lelkünkben.
21 hónapja megtagadják tőlünk a nemzetközi jogban foglalt összes emberi jogunkat: a vízhez és élelemhez való jogot, az egészségügyi ellátáshoz és lakhatáshoz való jogot, az oktatáshoz való jogot, a szabad mozgáshoz és menedékjoghoz való jogot, az élethez való jogot.
Most eljutottunk egy olyan pontra, ahol még az mások életének megmentésére irányuló késztetést, az emberi szolidaritás megnyilvánulásának jogát is megtagadják tőlünk.
Mindez nem véletlen, hanem szándékos. A népirtás nemcsak embereket öl; az emberek emberségét és szolidaritását is célba veszi. A jótékonysági szervezetek és az élelmiszer-konyhák bombázásától kezdve a kések hordására és az élelmiszerlopásra buzdításáig, az erős szolidaritás, amely a palesztin népet végigkísérte ezen a népirtáson – 75 évnyi szenvedésen és kifosztáson –, közvetlenül támadás alatt áll.
Repedések jelenhetnek meg közösségi kötelékeinkben, de meg fogjuk javítani őket. Egy nagy család vagyunk Gázában, és tudjuk, hogyan gyógyítsuk és támogassuk egymást. A palesztin nép embersége mindig győzedelmeskedett.
A cikkben kifejtett nézetek a szerző sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Al Jazeera szerkesztői álláspontját.
Donya Abu Sitta
Író, fordító és angoltanár
Donya Abu Sitta tartalomíró, fordító és angoltanár. Nemrég kezdte meg orvosi tanulmányait. Önkéntes fordítóként és íróként dolgozott a Hult-díj, a Youth Innovation Hub, a Science Tone, az Eat Sulas és az Electronic Intifada szervezeteknél.
Eltelt lassan négy és fél hónap, mióta ez az újnáci ország és kormánya hivatalos intézkedésként meghirdette az éheztetést (előtte is minden módon gátolták a segélyek bejutását, sőt ugye 2008 óta gondosan méricskélik, hogy csak minimális mennyiségű élelmiszert engedjenek be Gázába), és ennyi idő alatt sem jutott el oda a nyugati világ, hogy rádöntsék az asztalt, rácsapják az ajtót ezekre. Azóta létrehoztak (az USA közreműködésével!) egy éhező tömegeket délre csalogató szisztémát, fegyveresekkel, kerítésekkel, lőtornyokkal, magaslatokkal, az éhezőket fogadó gödrökkel, karámokkal, ahol lemészároltak eddig közel ezer segélykérőt, több ezret megsebesítettek, és aminek a szintén hivatalosan megfogalmazott végcélja egy hatalmas határmenti koncentrációs tábor létrehozása. Mi a franc kell még ezek után, hogy a nyugati világ vezetői szembeforduljanak ezzel? Igen, elképesztően ciki és tragikus, hogy éppen a „Soha többé!” jelszavával alapított telepes kolónia műveli azt a förtelmet, amire hivatkozással, aminek ellenében meghatározta és népszerűsítette magát, vagyis népet irt, de legalább odáig el kéne jutnia a szánalmasan hülye és/vagy erkölcsileg nulla nyugati vezetőknek, hogy első és legfontosabb feladatuk ennek megakadályozása kéne legyen, függetlenül attól, hogy hol történik (Európából nézve épp a szomszédban), kik az események szereplői egyik vagy másik oldalról, mert a népirtás tabu. Mennyi ártatlan vérnek kell még elfolynia? Lemészárolták a gázai népesség 10%-át, most éheztetéssel a maradékot veszik célba, a legjelentősebb társadalmi csoportot kitevő, fejlődésben lévőket gyerekeket, a jövőt igyekeznek eltenni láb alól. Ha nem gázkamrákban teszik, hanem lőszerekkel, bombákkal, a létfeltételek tervszerű elpusztításával, akkor már nem is számít?