Június 9-én az izraeli erők elfogták a Madleen nevű, Gázába tartó civil hajót a nemzetközi vizeken. A Szabadság Flottilla Koalíció tagjaként orvosi segítséget és békés aktivistákat szállított, akik Izrael gázai ostroma ellen tiltakoztak. Köztük volt Greta Thunberg is, aki élőben közvetítette az eseményt, és „emberrablásnak” nevezte azt. A hajó lefoglalása nemcsak a tengerészeti normák megsértése volt; ez egy üzenet volt.
Az ENSZ Tengerjogi Egyezménye (UNCLOS) értelmében egy civil hajó megtámadása nemzetközi vizeken kalózkodással egyenértékű. Mégsem volt diplomáciai felháborodás, sem nemzetközi válasz.
Az incidens ilyen leírása azonban messze túlmutatott a hajón. A palesztinokkal való szolidaritás kifejezéseit, bármennyire erőszakmentesek is, egyre inkább nemcsak ellentmondásosnak, hanem bűncselekménynek is tekintik. A békés tiltakozást, a humanitárius segítséget és még a palesztinok iránti nyilvános empátiát is fegyelmező erővel fogadják. A tiltakozások elfojtása a nemzetközi normák szélesebb körű erózióját tükrözi.
Ezért ez nem csupán egy hajó elleni támadás volt. Ez a lelkiismeret hangja elleni támadás volt. Egy olyan világban, ahol egy békés humanitárius missziót katonai erővel fogadnak, ahol a népirtással szembeni ellenállást büntetik, senki sincs biztonságban. És senki sem maradhat épelméjű egy ilyen normalizált borzalommal szemben.
Gáza: tükör, nem délibáb
2023. október 7. óta Gáza a modern történelem egyik legbrutálisabb és legszélesebb körben dokumentált atrocitásának epicentrumává vált. Az izraeli bombázások több mint 60 000 palesztint öltek meg, akik közül sokan nők és gyermekek. A polgári infrastruktúra, a kórházaktól az iskolákig, romhalmazzá vált.
De ez nem csak Gázáról szól. Arról van szó, hogy a világ hogyan reagál, vagy nem reagál a szenvedésre. Tükrözi, hogy a szelektív erkölcs és a politikai kényelem hogyan írja felül az igazságosság elveit. A blokád, a bombázások, és most a segíteni próbálók elhallgattatása egy nagyobb globális rendetlenséget mutat.
Gáza sem kivétel. Egy tükör, amelyet a nemzetközi közösség képmutatása elé tartanak.
A nyugati kormányok, amelyek gyorsan Ukrajna mellé állnak, elnémulnak, amikor palesztin életekről van szó. Ez a kettős mérce megbontja a globális erkölcsi rendet, és hierarchiákat hoz létre arról, hogy kinek a szenvedése számít.
A palesztin szenvedésről szóló globális diskurzus egyedülállóan korlátozott. A palesztinok melletti nyilvános felháborodást gyakran gyanúsnak, sőt felforgatónak álcázzák. Az esetek már túl ismerősek: egy diáklány a Gázai övezet bombázása miatti bánatának ad hangot; visszavonják a vízumát. Amikor újságírók, tudósok vagy aktivisták megpróbálnak felszólalni, társadalmi kiközösítéssel vagy jogi megtorlással szembesülnek.
A Madleen fedélzetén utazóktól kezdve Rumeysa Ozturk török tudósig, akit nemrégiben állami tisztviselők „raboltak el” az utcán, miután bírálta az USA izraeli bűncselekményekben való bűnrészességét, a kormányok egyre inkább politikai veszélyként kezelik az erkölcsi tisztaságot. Ezen személyek közül senkit sem vádoltak erőszakkal, sőt még felbujtással sem. Hibájuk abban rejlett, hogy nem a megfelelő szolidaritást fejezték ki.
Ez nem csupán jogi kudarc. Ez egy pszichológiai seb a kollektív lelkiismeretünkön. Amikor az igazság veszélyessé válik, és a hallgatás a legbiztonságosabb lehetőség, az igazságszolgáltatás már nem a globális rend pillére. Ez egy előadás, amelyet a keveseknek tartanak fenn, akiket méltónak tartanak.
És amit ez a tükör feltár, mindannyiunk számára rémisztő.
Mélyreható pszichológiai terhet jelent, ha valaki végignézi ezeket az eseményeket. Tömeges szenvedésnek lehet tanúja lenni, miközben arra kérik, hogy maradjon csendben. Ilyen légkörben az erkölcsi tisztaságot nem üdvözlik, hanem büntetik. Vízummegvonások, munkahelyek felfüggesztése, nyilvános bírálat: ezek válnak a nézeteltérésekre adott gyakori válaszokká.
Nem csupán háborús bűncselekményeknek vagyunk tanúi; éppen azoknak az elképzeléseknek az összeomlását éljük át, amelyek emberi lényként összetartanak minket. A Gázában zajló népirtás nemcsak testeket öl meg, hanem megsebzi kollektív elménket is. Destabilizálja az igazságba, az igazságosságba és az empátiába vetett hitünket. És egy olyan világban, ahol az igazságtalanságot elhallgattatással vagy elnyomással fogadják, még maga az épelméjűség is veszélyben van.
A globális lelkiismeret veszélyes hierarchiát hozott létre arról, hogy kinek az élete számít, kinek a szenvedése „gyászolható”, és kinek a hangját kell meghallgatni.
Ez nem csak a szólásszabadság korlátairól szól. Arról van szó, hogy ki gyászolhat, ki tartozhat valahova, és kinek kell folyamatosan bizonyítania a meghallgatáshoz való jogát. Judith Butler egyszer megkérdezte: Kinek az élete gyászolható?
Gáza arra kényszerít minket, hogy megkérdezzük: Kinek a gyásza nyilvános?
Érzelmi bénulás a horror korában
Gyakran gondolunk az erőszakra fizikai erőszakként, például bombákként, golyókként, határokként. De létezik az erőszaknak egy másik formája is: a pszichológiai erőszak. A hallgatás erőszaka, a kimondhatatlan borzalom nézése és annak meghallgatása, hogy az „bonyolult”. A megszólalás erőszaka, és megszégyenítés, elszigetelés vagy büntetés érte.
Egy olyan korban élve, amikor maga az igazság politizálódik, sokan kognitív disszonanciát, tehetetlenséget, sőt érzelmi bénultságot is tapasztalunk.
Mit tesz az emberi pszichével, ha csecsemőket húznak ki a romokból, kórházakat hamuvá változtatnak, újságírókat ölnek meg egyenként, és mégis hallják, ahogy a világ vezetői „Izrael önvédelmi jogáról” beszélnek, miközben megtagadják a palesztinoktól a létezéshez való jogot?
A népirtás valós idejű szemtanújaként, miközben tehetetlenek vagyunk a megállítására, pszichológiai hatása a globális trauma egyik formája. Nemcsak közösségeket, hanem egyéneket is szétszakít. Sok aggódó globális polgár tehetetlennek, reménytelennek, sőt érzelmileg zsibbadtnak érzi magát. Ez a zsibbadás nem az empátia hiánya, amely a feldolgozatlan gyásznak és az erkölcsi dezorientációnak való hosszan tartó kitettség eredménye.
Az ilyen borzalmak fenntarthatatlan erkölcsi szakadékot teremtenek. Ha hagyjuk, hogy ez az eltávolodás megszilárduljon, nemcsak az igazságérzetünket, hanem magát az emberségünket is elveszíthetjük.
Hogyan engedhetik meg ugyanazok a liberális demokráciák, amelyek az emberi jogokat támogatják, a nemzetközi jog és az erkölcsi elvek ilyen égbekiáltó eltörlését? A válasz hátborzongatóan egyszerű: a geopolitikai érdek felülírta az emberi méltóságot.
A következmény egy olyan világ, amelyben az empátia fegyverré válik, és az igazság a hatalom lencséjén keresztül szűrődik át. Ez az érzelmi összeomlás szélére sodor minket.
És mégis, a félrenézés nem opció. Mert abban a pillanatban, amikor abbahagyjuk a látást, abbahagyjuk a megnevezést, abbahagyjuk a tanúskodást, az emberiség elkezd meghalni.
Erkölcsi elfogás: A hallgatás ára
Történelmi szempontból semmi különösebben újszerű nincs az empátia hiányában háború idején. Ami talán még beszédesebb a jelen pillanatban, az az a gyorsaság, amellyel még az empatikus kifejezés látszatát is ellenőrzik, fegyelmezik vagy teljesen kivágják.
Vannak, akik azt mondják: „Nem tudok nézni, mert túl sok.” De a félrenézés egy olyan luxus, amit a gázai emberek nem engedhetnek meg maguknak. Azt élik meg, amit mi félünk nézni.
Különben is, a tanúságtétel nem eltávolodást vagy passzivitást jelent. Egy olyan világ, amely nem hajlandó felelősségre vonni a gázai elkövetőket, normalizálja azokat az igazságtalanságokat, amelyekkel máshol állítása szerint szembeszáll – mindenkit veszélybe sodorva. A fenyegetés nem biztos, hogy fizikai. De a nemzetközi jogok eróziója közvetlenül és hátrányosan érinti az emberek méltóságát messze a konfliktuszónákon túl.
Amikor az erkölcsi kifejezést büntetik, akkor az igazságszolgáltatás a hatalmasok privilégiumává válik. Amikor a szolidaritást büntetik, akkor az igazság veszélyessé válik.
Ha hagyjuk, hogy Palesztina az elszámoltathatóság temetője legyen, akkor a saját sírunkat is ássuk. A népirtás figyelmen kívül hagyásának ára nemcsak mások halála. Ez a világ hanyatlása, amelyben mindannyian élünk. És egy ilyen világban senki sincs igazán biztonságban.
Azt mondják nekünk, hogy legyünk nyugodtak, legyünk ésszerűek, várjunk. De mi az érzelmi visszafogottság ára a tömeggyilkossággal szemben?
Mély érzelmek, sírás, dühöngés. Ezek nem gyengeségek. Jelek arra, hogy még mindig emberek vagyunk. Az épelméjűségünk abban rejlik, hogy nem vagyunk hajlandók elfogadni az elfogadhatatlant.
A gyász, a politikai kritika vagy a történelmi tudatosság kifejezése a feltételezett rosszindulatba omlik. Nem szabad bizonyos dolgokat érezni, vagy legalábbis nem nyilvánosan. Mégis, ha ilyen értelemben beszélünk az empátiáról, az már önmagában is kockáztatja, hogy szentimentálisnak tűnünk.
Az empátia, ha komolyan vesszük, egy módszer, a konfliktus felfogásának egy módja, amely nem hajlandó azt absztrakcióvá redukálni. Amit követel, az valami nehezebb: azoknak az újraemberesítése, akiket a domináns narratíva olvashatatlanná tett.
„Elraboltak minket” – mondta Thunberg, nemcsak az edényre utalva, hanem egy nagyobb erkölcsi fogságra is. Ez egy figyelmeztetés volt. Egy olyan világban, amely bünteti a lelkiismeret hangját, mindannyian túszul ejt minket a közöny, a félelem és a szelektív erkölcs.
Amíg a palesztinokat nem nyomják el, senki sem szabad – mondta Nelson Mandela híres szavai. Amíg Gáza nem biztonságos, senki sem az. És amíg nem szólalunk fel, nem kiabálunk és nem cselekszünk ez ellen a brutális csend ellen, senki sem marad épelméjű.
