Gyerekkoromban mindig azt mondták nekem, hogy a reggeli a legfontosabb étkezés. Ez adja az energiát, hogy egész nap kibírd. Így hát a családomban rendszeresen ettünk egy finom reggelit.
Ez persze a múltban volt. Hetek óta alig ettünk valamit. Én magam is arról álmodoztam, hogy eszem egy szelet sajtot és egy meleg, kakukkfűbe és olajba mártott kenyeret.
Ehelyett egy újabb népirtás napot kezdek egy csésze teával és egy íztelen, majdnem lejárt szavatosságú „nem eladó WFP-vel dúsított keksszel”, amit 1,50 dollárért vettem.
Az utóbbi időben követtem a híreket, és kezdtem úgy érezni, hogy a kívánságom, hogy valami más is legyen, mint egy Világélelmezési Program (WFP) keksz, hamarosan teljesülhet.
Úgy tűnik, az Egyesült Államoknak belefáradt, hogy a gázai palesztinok azt mondják, éheznek. Ezért most úgy döntött, hogy véget vet az éhezésnek, vagy legalábbis a bosszantó panaszoknak róla.
Így hát, rendíthetetlen magabiztossággal és saját találékonyságába vetett büszkeséggel az Egyesült Államok kormánya bejelentette egy új mechanizmust a Gázába irányuló élelmiszer-szállításra. A „Gázai Humanitárius Alapítvány”, egy rendkívüli név, amely mostanra felkerült a nem kormányzati szervezetek és jótékonysági szervezetek népirtással kapcsolatos szókincsünkbe, állítólag május végére újraindítja az élelmiszer-elosztást, és „300 millió adag ételt” oszt szét. Izrael a maga részéről önként jelentkezett a „humanitárius” folyamat biztosítására, miközben fenntartja gyilkos tevékenységét.
Miközben ezt az új élelmezési „mechanizmust” létrehozzák, az izraeli kormány „amerikai nyomásra” bejelentette, hogy „alapvető mennyiségű élelmiszert” fog beengedni az „éhségválság kialakulásának” megelőzése érdekében, jelentette a nemzetközi média. Az újraindítás állítólag csak egy hétig tart.
Itt Gázában, ahol az éhségválság már „jól fejlett”, aligha lepődünk meg ezeken a bejelentéseken. Jól hozzászoktunk ahhoz, hogy Izrael – külföldi támogatással – tetszése szerint kapcsolgatja be és ki az „ételgombot”.
Évekig egy 365 négyzetkilométeres börtönben tartottak minket, ahol izraeli börtönőreink ellenőrzik az élelmiszerünket, adagolják, hogy soha ne léphessük túl a túlélési szintet. Jóval a népirtás előtt nyíltan kijelentették a világnak, hogy diétán tartanak minket, gondosan számolják a kalóriáinkat, hogy biztosítsák, hogy ne haljunk meg, hanem csak szenvedjünk. Ez nem egy múlandó büntetés volt; ez egy hivatalos kormányzati politika.
Bárkit, akit az alapvető emberség vezérelt, és kívülről merte megkérdőjelezni a blokádot, megtámadtak, sőt megöltek.
Vannak, akik szerint hálásnak kellett volna lennünk, hogy a teherautók egyáltalán beléphettek. Igaz, hogy beengedték. De ugyanilyen gyakran nem, különösen akkor, amikor minket, foglyokat helytelenül viselkedettnek ítéltek.
Számtalanszor találtam azt, hogy a környékbeli pékségem bezárt, mert nem volt főzőgáz, vagy nem találtam meg a kedvenc sajtomat, mert a börtönőreink úgy döntöttek, hogy „kettős felhasználású” árucikk, és nem léphetnek be Gázába.
Jók voltunk a saját élelmiszerünk termesztésében, de ebből sem sokat tudtunk, mert termékeny talajunk nagy része a börtönkerítés közelében volt, így elérhetetlen. Szerettünk horgászni, de azt is szigorúan ellenőrizték és korlátozták. Ha a parton túlra merészkedtünk, lelőttek.
Ez a megalázó, kiszámított blokád már jóval 2023. október 7. előtt zajlott.
Ezt a napot követően drasztikusan csökkentették a Gázába beengedhető élelmiszer mennyiségét. Az azt követő napokban minden eddiginél kézzelfoghatóbbnak éreztem az izraeli blokád béklyóit, pedig születésem óta alatta éltem. Először küzdöttem valami olyan alapvető dologért, mint a kenyér. Emlékszem, arra gondoltam: a világ biztosan nem fogja hagyni, hogy ez sokáig tartson.
És mégis itt vagyunk, 19 hónappal később, 590 nappal később, a küzdelem csak rosszabb lett.
Március 2-án Izrael betiltotta az élelmiszer és egyéb segélyek Gázába való behozatalát. Azóta a helyzet rosszról rosszabbra fordult, nosztalgikusan gondolva a válság korábbi szakaszaira, amikor a szenvedés egy kicsit elviselhetőbbnek tűnt.
Néhány héttel ezelőtt például még ehettünk paradicsomot a gyomrunkat megrohadt konzervbabunk mellett. De most sehol sincsenek zöldségárusok.
A pékségek is bezártak, és a liszt szinte teljesen eltűnt, így én is azt kívánom, bárcsak újra átélhetném azt az enyhe undort, amit a fertőzött lisztben turkáló kukacok látványa okozott, mert ez azt jelentené, hogy anyám újra tudna kenyeret sütni. Most már csak a lejárt szavatosságú lóbab megtalálása az, amit reálisan kívánhatok.
Tudom, hogy másoknak még mindig sokkal rosszabb a helyzetük, mint nekem. A kisgyermekes szülők számára az élelemszerzésért folytatott küzdelem gyötrelmes.
Vegyük például a fodrászomat. Amikor két héttel ezelőtt utoljára hajvágásra mentem hozzá, kimerültnek tűnt.
„El tudod képzelni? Hetek óta nem ettem kenyeret. Amennyi lisztet néhány naponta sikerül megvennem, azt a gyerekeimnek teszem félre. Pont annyit eszem, hogy túléljem, ne pedig hogy jóllakjak. Egyszerűen nem értem, miért bánik így velük a világ. Ha nem vagyunk méltók az életre a szemükben, akkor legalább irgalmazzunk az éhes gyermekeinknek. Rendben van, ha éheztetni akarnak minket – de a gyerekeinket nem” – mondta nekem.
Ez kegyetlen áldozatnak tűnhet, de ez lett a szülői lét 19 hónapnyi folyamatos izraeli öldöklés után. A szülőket félelem emészti, nemcsak gyermekeik biztonsága miatt, hanem azért is, hogy éhes gyermekeiket bombázás érheti. Ez Gáza minden háztartásának és minden sátorhelyének rémálma.
A néhány alig működő kórházban az éhínség képe még szívszorítóbb. Csontvázakra hasonlító csecsemők és gyermekek fekszenek a kórházi ágyakon; alultáplált anyák ülnek mellettük.
Normálissá vált naponta látni lesoványodott palesztin gyermekek képeit. Lehet, hogy mi magunk is küzdünk az élelemszerzéssel, de a látványuk összetöri a szívünket. Segíteni akarunk. Azt gondoljuk, talán egy konzerv borsó számíthat. De mit tehet a borsó egy marazmusban szenvedő csecsemőért, egy olyan gyermekért, aki egy törékeny bőr- és csonthéjnak tűnik?
Eközben a világ csendben ül, figyeli, ahogy Izrael blokkolja a segélyeket és bombákat szállít, és hitetlenkedve kérdezősködik.
Május 7-én az izraeli hadsereg bombázta az al-Wehda utcát, Gáza város egyik legforgalmasabb utcáját. Az egyik rakéta egy utcai árusokkal teli kereszteződést, egy másik pedig egy működő éttermet talált el. Legalább 33 palesztin halt meg.
Az interneten megjelentek egy kép egy asztalról, amelyen az egyik áldozat vérében áztatott pizzaszeletek voltak. A gázai pizza jelenete felkeltette a világ figyelmét; a vérfürdő nem. A világ válaszokat követelt: hogyan lehet valaki éhínségben, amikor pizzát rendelhet?
Igen, vannak árusok és éttermek a népirtó éhínség közepette. Árusok, akik egy kilogramm lisztet 25 dollárért, egy konzerv babot pedig 3 dollárért árulnak. Egy étterem, ahol a világ legkisebb és legdrágább pizzaszeletét szolgálják fel – egy darab rossz minőségű tésztát, sajtot és azoknak a vérét, akik vágytak rá.
Ennek a világnak el kell magyaráznunk a pizza létezését, hogy meggyőzzük magunkat arról, méltók vagyunk az élelemre. Ennek a világnak egy absztrakt amerikai terv vázlata, amely élelmezésünket célozza, ésszerűnek hangzik, miközben életmentő segélyek tonnaszámra várnak a határátkelőhelyeken, hogy beengedjék és szétosszák azokat a már teljesen működőképes segélyszervezetek.
Gázában már láttunk „humanitárius akciónak” álcázott PR-gyakorlatokat. Emlékszünk a légideszantokra, amelyek több embert öltek meg, mint amennyit etettek. Emlékszünk a 230 millió dolláros mólóra, amely alig juttatott 500 teherautónyi segélyt Gázába a tengerről: egy olyan bravúrt, amelyet fél nap alatt el lehetett volna érni egy nyílt szárazföldi átkelőn keresztül.
Mi, Gázában, éhesek vagyunk, de nem vagyunk bolondok. Tudjuk, hogy Izrael csak azért éheztethet és népirthat minket, mert az USA megengedi. Tudjuk, hogy a népirtás megállítása nem tartozik Washington gondjai közé. Tudjuk, hogy nemcsak Izrael, hanem az USA túszai is vagyunk.
Nem csak az éhínség kísért minket; Ez egyben a kívülállóktól való félelem is, akik segély álcája alatt érkeznek, és csak azért, hogy elkezdjék lerakni a gyarmatosítás alapjait. Még ha az amerikai tervet végre is hajtják, és még ha ehetünk is Izrael következő bombázása előtt, tudom, hogy a népemet nem fogja megtörni az étel fegyverként való felhasználása.
Izraelnek, az Egyesült Államoknak és a világnak meg kell értenie, hogy nem fogunk földet kalóriáért cserélni. Felszabadítjuk a hazánkat, még üres gyomorral is.
A cikkben kifejtett nézetek a szerző sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Al Jazeera szerkesztői álláspontját.
