Amire csak vissza tud emlékezni, Daniella Weiss, az izraeli telepesek vezetője cionista volt.
„A cionizmus volt a családi beszélgetéseink, a családi légkörünk koronája” – meséli a 79 éves nő a Middle East Eye-nak telefonon otthonából Kedumimban, egy településen az északi megszállt Ciszjordániában.
„Isten büszkeséget adott nekem, hogy zsidó vagyok. Szeretetet a hazánk iránt. Szeretetet a Biblia iránt. Isten megadta nekem azt a felcserélhetetlen optimizmust.”
Weiss, a telepes mozgalom egyik vezéralakja, saját szavaival élve 50 évet töltött „Izrael földjének építésével”, szerepet játszott mind a 141 település és 224 előőrs létrehozásában, amelyek Ciszjordánia táját tarkítják, amelyet Izrael az 1967-es közel-keleti háború után megszállt.
A telepek a nemzetközi jog szerint illegálisak. Az előőrsök – az 1990-es évek óta kormányzati jóváhagyás nélkül létrehozott telepek – az izraeli törvények szerint illegálisak.
2024. január 1. és 2024. március 31. között az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatala (Ocha) 1804 támadást regisztrált telepesek részéről palesztinok ellen Ciszjordániában. A telepesek, akár egyedül, akár az izraeli hadsereggel együtt támadva, 11 palesztint öltek meg.
Házakat támadtak meg, járműveket gyújtottak fel, vízellátást szüntettek meg, gyümölcsösöket romboltak le és utakat zártak el. A telepesek a Gázába tartó segélykonvojokat is megtámadták. Ocha szerint 844 palesztint „laktak ki lakóhelyükről a telepesek erőszakos cselekedete és a hozzáférési korlátozások miatt”.
A múlt hónapban Weiss Louis Theroux BBC-s dokumentumfilmjében, a The Settlersben szerepelt, amely „magas rangú szélsőséges telepesvezetőként” írta le. Ezen a héten az Egyesült Királyság kormánya szankcionálta, mert „részt vett palesztin egyének elleni agresszió és erőszak fenyegetésében, elkövetésében, előmozdításában és támogatásában”, ami Izrael gázai háborújával szembeni keményebb megközelítésének része (a bejelentés előtt az MEE-nek nyilatkozott).
Amikor Theroux azonban a szemébe szegezte, hogy a telepek létrehozása a nemzetközi jog szerint háborús bűncselekménynek minősül, nevetett.
„Ez egy könnyű bűncselekmény.”
Akit egykor a „Kneszet kávézójának királynőjének” neveztek az izraeli parlamenti képviselőkkel való rendszeres informális kapcsolatai miatt, Weiss az elmúlt években, és különösen 2023. október 7. óta ismét a figyelem középpontjába került, mint egy telepesmozgalom keresztanyja, amelynek jelenlegi vezetői, Itamar Ben Gvir és Bezalel Smotrich, fontos pozíciókat töltenek be Benjamin Netanjahu miniszterelnök szélsőjobboldali kormányában.
Theroux a palesztin élet iránti közönyét „szociopatának” nevezte: Weiss azt mondta, hogy „nincs olyan”, hogy telepes erőszak.
A szakértők megosztottak Weiss jelentőségével kapcsolatban. De mindenki egyetért abban, hogy annak ellenére, hogy a telepes vezetők alapító generációjának egyik utolsója, aki még életben van, még mindig van energiája és karizmája, amely segíti aktivizmusát.
„Nem énekeltem és nem színészkedtem, de amikor előadásokat tartok, mindig stand-up prezentációkat tartok” – mondja Weiss. „Ez a természetem. Amikor beszélek, az emberek szeretnek hallgatni, mert élénken fogalmazom.”
„Mindent, amit Isten adott nekem, mozgósítok a cionista álom előmozdítása érdekében. És ezt úgy teszem, hogy tudatában vagyok ennek. Teljes tudatossággal.”
Hagit Ofran, a Peace Now érdekvédelmi csoport Settlement Watch projektjének igazgatója az MEE-nek elmondta, hogy Weiss úgy véli, hogy a megszállás jó dolog, és hogy büszke erre.
„Nagyon jól fogalmaz és nagyon egyenes abban, hogy miben hisz, és azt hiszem, ezért híres – mert világosan látja a szándékait.”
Gáza: „Mi vagyunk a föld tulajdonosai”
Miközben kormányszövetségesei és a ciszjordániai telepépítések felgyorsulnak, Weiss szerint most jött el a „jó pillanat a mozgalmunk számára”. Miután öt évtizedet töltött az izraeli zsidó jelenlét kiterjesztésével, most Gázára szegezi tekintetét.
„A terv annyira híressé vált” – mondja. „Az emberek megállítanak Tel-Avivban, és arra kérnek, hogy tartsak nekik helyet Gázában. Azt mondom nekik, hogy iratkozzanak fel a 900 családból álló hosszú listánkra, és találunk nekik egy jó telket.”
2024 januárjában Weiss szervezete, a Nachala Települési Mozgalom egy konferenciát szervezett, amelyen 11 izraeli kabinetminiszter és több ezer más közéleti személyiség vett részt, és Gáza letelepítését szorgalmazta. A „Konferencia Izrael Győzelméért – A letelepedés biztonságot hoz” című rendezvény a palesztinok kiutasítását szorgalmazta az ostromlott enklávéból, és a javasolt telephelyek térképeit is bemutatták.
„Eltarthat egy évig, eltarthat három évig, de megtörténik.” „Elkezdődött” – Daniella Weiss
2024 novemberében az izraeli hadsereg Észak-Gázába vitte Weisst, ahol felmérte a lehetséges helyszíneket, beleértve Netzarim egykori települését is, annak ellenére, hogy a parancs korlátozta a civilek hozzáférését a lerombolt enklávéhoz. Netzarim jelentős Weiss és követői számára: először 1972-ben telepítették le, és ez volt az utolsó közösség, amelyet Izrael 2005 augusztusi gázai kivonulása során evakuáltak.
Ahogy Ciszjordániában is, magyarázza Weiss, Gáza benépesítésének folyamata a hadsereg állásaival kezdődik, majd a hadsereg mellett élő telepesek „burokközösségeivel”, végül városokkal. Weiss meg van győződve arról, hogy álma valóra válik, de még szövetségesei is ellenállásba ütköznek.
„Jó szomszédom, Bezalel Szmotrich nagyon jó munkát végez Júdea és Szamária fejlesztésével” – mondja, a jobboldali izraeliek által Ciszjordániára használt bibliai nevet használva.
„Kevésbé vagyok elégedett a gázai telepek iránti támogatásával. Azt várnám el tőle – és ezt már többször is mondtam neki –, hogy hangosabb legyen, és nagyobb hangsúlyt fektetjen a legalább a Gázai övezet északi részének telepesítésére irányuló azonnali szükségletekre.”
A telepesek vezetője egy kicsit kritikusabban viszonyul Netanjahuhoz, akinek segítői Weiss azt mondja, hogy bármikor felhívhatják, mondván, hogy a férfi „egy kicsit lassú ebben”. Hozzáteszi: „Megértem, hogy világszintű és baloldali nyomás nehezedik rá, de az ötlet már szabadon kering.”
De a Gázában jelenleg élő 2,3 millió palesztin – akik túlélték Izrael háborúját az enklávéban, amelyben több mint 53 000 ember halt meg – már nem lesz ott.
„Elvesztették a jogot, hogy október 7-én ott legyenek” – mondja Weiss a Hamász vezette Izrael elleni támadásokról. „Megtalálják az utat Indonéziába, Afrikába, különböző országokba, a nyugati világba. El fog tartani egy ideig, de elvesztették a jogot. A mészárlás megváltoztatta a történelmüket.” Korábban azt mondta, hogy „egyetlen arab sem marad Gázában”, és hogy „ha nem adunk nekik élelmet, elmennek”.
Tavaly októberben, egy olyan konferencián, amely inkább egy fesztiválnak tűnt Izrael és Gáza határán, Weiss azt mondta, hogy a palesztinok „eltűnnek” a területről. Megjegyzéseit Ben Gvir is visszhangozta azon a napon, aki a tömegnek azt mondta: „Mi vagyunk a föld tulajdonosai.”
A gázai izraeli települések kilátásaira utalva Ofran azt mondja: „Október 7. előtt erről még nem lehetett hallani.”
„A cionizmus története egy személyes napló”
Daniella Weiss 1945-ben született a Tel-Aviv közelében, a Mandátum Palesztinában található Bnei Brakban. Ortodox zsidó környezetben, egy farmon nőtt fel, vallásos középiskolába járt, és egy vallásos cionista mozgalom tagja volt, amely elkülönültnek, és gyakran alacsonyabb rendűnek tartotta magát a világi cionizmustól, amely akkoriban uralta Izrael mainstream társadalmát és elit köreit.
Első emléke, mondja, az, amikor Tel-Aviv környékét 1948 májusában, Izrael állam létrehozása után néhány nappal, az egyiptomi erők bombázták. „A szüleim szőnyeget tettek az ágy alá, és azt mondták, menjek és feküdjek le oda. A húgommal voltam. Izgalmas volt. Kaland volt” – emlékszik vissza. „Soha életemben nem féltem.”
Weiss édesapja az Egyesült Államokban született, édesanyja pedig egyévesen érkezett Lengyelországból Palesztinába. Weiss szerint „nagyon okos emberek” voltak, akik először a Lehi nevű cionista félkatonai csoportban, majd a Stern bandában, Izrael létrehozása után pedig a jobboldali Likud pártban vettek részt.
Három lánygyermek volt. „Spártában nevelkedtünk” – mondja Weiss, hozzátéve, hogy még évekkel később is nevetnek ezen a gondolaton a nővéreivel. „Az élet nagyon nehéz volt. Abban a gondolatban neveltek minket, hogy állandóan Istent kell áldnunk, amiért egy független zsidó államban élünk. Ez volt az otthoni légkör állandóan.”
Weiss szerint ennek része volt az elkötelezettség is, hogy tudjuk, mi történik a világban – és Izraelben. „Tudtuk, hogy a hírek ideje – általában minden órában – minden óra szent ideje, és senki sem szólhatott egy szót sem a hírek hallgatása közben.
„Számomra ez a nemzet ügyével való azonosulás lényege… A büszkeség, hogy van saját államunk, olyan volt, mint egy folyamatos felvonulás a mindennapi életünkben. Olyan volt, mintha a nemzet pulzusán tartanánk a kezünket.”
Ez különösen igaz volt a fokozott feszültség és dráma pillanataiban. Az 1956-os szuezi válság idején, amikor Izrael és szövetségesei, Franciaország és az Egyesült Királyság megszállták és rövid ideig hatalmukban tartották az egyiptomiak által megszállt Gázát és a Sínai-félszigetet, Weiss tisztán emlékszik arra, „hogyan követtük percről percre az IDF [Izraeli Védelmi Erők] előrenyomulását.
„Annyi öröm volt a hatalmunkban, és annyi aggodalom az áldozatok miatt. Számomra a cionizmus története egy személyes napló. Olyan élesen emlékszem a dolgokra, hogy mindig olyan, mint egy nyitott könyv.”
Ez a személyes napló kéz a kézben járt Weiss Biblia iránti szeretetével. „A Bibliában végig ott vagyok a nőkkel” – mondja. „Ha aprólékosan követed, akkor láthatod, hogy a nők döntöttek a nemzet sorsáról, nem a férfiak. Ezért hálás vagyok annyira Istennek, hogy nő vagyok, nem férfi.”
Weiss bibliai hősei Eszter, Perzsia zsidó királynője, aki megakadályozza népe lemészárlását; Sára, Ábrahám felesége; és Debóra, akit Weiss „két kézzel fogad örökbe abban a végtelen erőfeszítésben, hogy megakadályozza Júdea és Szamária közösségeinek bekerítését”.
A Bibliából származik a zsidó nemzetről alkotott fogalma is. „A zsidók hazájának határai keleten az Eufrátesz, délnyugaton pedig a Nílus” – mondja, utalva egy Nagy-Izraelre, amely nemcsak a történelmi Palesztinát, hanem számos más modern közel-keleti ország egyes részeit is magában foglalná, köztük Szíriát, Irakot, Jordániát, Libanont és Egyiptomot.
Rabin meggyilkolása: „Új korszak nyílt meg előttünk”
Ha a szuezi válság emlékezetes volt a fiatal Weiss számára, akkor az 1967-es közel-keleti háború bizonyult igazán inspirálónak, amelyben Izrael legyőzte az arab hadseregek koalícióját, és elfoglalta a Golán-fennsíkot, Ciszjordániát és Gázát.
A háború után Moshe Levinger, egy vallásos cionista aktivista és ortodox rabbi segített zsidó jelenlétet létrehozni az Izrael által megszállt területeken.
Levinger, akit 1988-ban egy hatéves palesztin fiú megverésével vádoltak, és aki 92 napot töltött börtönben, miután ugyanebben az évben lelőtt egy palesztint, egy másikat pedig megsebesített, Weiss mentorává vált. Együtt kulcsszerepet játszottak az ultranacionalista Gush Emunim mozgalomban – Weiss később a főtitkára lett –, amely a településépítés iránt elkötelezett volt. A mozgalom, ahogy Weiss mindig is tette, a messiási gondolkodást a projekt bővítését célzó pragmatikus politikai intézményekkel ötvözte.
Emellett erőszakos is volt.
1987 áprilisában, órákkal egy zsidó telepes meggyilkolása után és az év későbbi első intifádája előtt Levinger és Weiss brutalitáshullámot indítottak a ciszjordániai palesztin Kalkilja városában, melynek során a telepesek házakat támadtak meg, autókat rongáltak meg és gyümölcsösöket pusztítottak el.
A telepesek napokig tartó erőszakos cselekedete után izraeli hadsereget is bevetettek a dühöngés leverésére, amely a héberül „üvegek éjszakájaként” ismertté vált eseményhez vezetett. Az izraeli jogvédő csoport, a Jes Din akkoriban azt nyilatkozta, hogy Weissnek „sikerült megúsznia egy pénzbírsággal és egy felfüggesztett börtönbüntetéssel”, ami „bíróságaink azon hagyományát jelképezi, hogy irgalmasak a huligán telepesekkel szemben”.
Gershom Gorenberg, a Véletlen birodalom: Izrael és a települések születése című könyv szerzője az MEE-nek elmondta: „A vallási telepes mozgalom sok szempontból Izrael kemény nacionalista jobboldala.
Weiss a telepes mozgalom radikális végéhez tartozik. Nagyon kritikusan viszonyult a mozgalom intézményi oldalához, mondván, hogy az „túl mérsékelt”.
A Gush Emunim belső bírálatainak kitéve harsány stílusa miatt, Weiss 1996 és 2007 között szülőtelepülésének, Keduminnak a polgármestere volt.
2010-ben megalapította a Nachala Telepes Mozgalmat, amely Weiss eszközévé vált ahhoz, amit Weiss mindig is tett: Izrael földjének kiterjesztéséhez.
Ma Weisst ugyanúgy lelkesíti ez a cél, mint mindig. Négy lánya van, és nagymama. 2006-ban vejét, Avraham Gavisht, aki egy elit hadsereg egységétől szabadságon volt otthon, szüleivel együtt lelőtte és megölte egy palesztin fegyveres. Weiss lánya… és unokája egy asztal alá bújva élte túl a támadást.
Azon a napon, amikor az MEE-nek nyilatkozott, Weiss hajnali 5-kor lefeküdt, miután egész éjjel fennmaradt, hogy egy „nagyon komoly cikket” írjon Gázáról és a zsidó telepek ottani létfontosságú szükségességéről.
„Két órát aludtam, azóta dolgozom, politikai megbeszéléseket tartok Zoomon. Ma reggel már három órát töltöttem politikával. Megvan a mozgalmam, Nachala… Zoomon találkozom a vezetőségemmel és a különböző bizottságok vezetőivel, és ugyanakkor elmosogatok, összehajtom a ruhát, beszélek a férjemmel, és reggelit szolgálok fel neki.”
Mindezt egyszerre teszi, mondja. Bár ő és férje, Amnon Weiss, egy sikeres üzletember és egykori izraeli paralimpikon, aki gyermekbénulásban szenved, kezdetben az 1970-es években a „Szamária hegyeibe” költöztek, a család egy „meglepően polgári házban” él, amit egy látogató „meglepően polgári házban” jellemzett, és egyértelműen gazdagok.
Weiss szervezetei régóta gyűjtenek adományokat, és 2023-ban kiderült, hogy Leah Dankner, egy akkor 99 éves milliomos, közel 2 millió dollárt adományozott Nachalának.
A telepes mozgalmat általánosságban véve minden izraeli kormány támogatta és támogatta, kivéve Jichák Rabin kormányát, akit 1995-ben Jigal Amir, egy jobboldali izraeli ultranacionalista gyilkolt meg, aki ellenezte a békefenntartási erőfeszítéseket, és aki segített egy telepes előőrs létrehozásában.
Rabin egyszer „ráknak” nevezte a ciszjordániai telepesmozgalmat, és elutasította a telepesek azon képességét, hogy projektjük nevében nehéz körülményeket is elviseljenek. Alábecsülte őket. Amint Weiss meghallotta a meggyilkolását, azt mondta, „azt hitte, hogy a történelem megváltozott, hogy Rabin kivonulási terve innen, Júdeából és Szamarából véget ért, és egy új korszak nyílt meg előttünk”.
A telepesmozgalom külföldön is fejfájást okozott Izraelnek. Alon Pinkas, egy kiemelkedő izraeli diplomata, aki négy izraeli külügyminiszter alatt is szolgált, az MEE-nek elmondta, hogy a telepek bővítése „nagyon megnehezítette” számára a kapcsolatot más kormányokkal. „Ciszjordániát megszállták, és nem lehet egy háborúban megszerzett megszállt területet letelepíteni” – állítja a Genfi Egyezmény.
„A telepek az izraeli törvények szerint illegálisak voltak, akkor hogyan voltak védhetők? A telepeket bibliai értelemben igazolták, nem pedig modern politikai fogalmakkal. Ezzel lehetetlen volt vitatkozni.” Pinkas azt is mondja, hogy a palesztinokkal való bánásmód: „Még ha nem is volt „apartheid”, akkor is védhetetlen volt.”
Amnon Weiss reggelije az interjúnk reggelén – állítása szerint – „omlettből, avokádóból, paradicsomból, sajtból, zsemléből, kávéból, csokoládétortából és narancsléből” állt. A pár hetente kétszer Tel-Avivba utazik, hogy finom ételeket egyenek, barátokkal találkozzanak, és a Földközi-tenger felé vegyék az irányt. Weiss szerint ez kielégíti férje városi élet iránti preferenciáját, miközben biztosítja, hogy ne „váljanak mezei egerekké”.
„Azt mondom a barátaimnak, hogy én szolgálom fel a Cézárt, hogy egy kicsit türelmesebb legyen velem” – mondja Weiss a férjéről. „Két ellentmondó dolgot akar egyszerre: azt akarja, hogy nagyon sikeres legyek a munkámban, mert nagyon idealista és nagyon cionista. De azt is akarja, hogy több időt szenteljek neki.”
Weiss „hetente öt napot és éjszakát Izrael földjének építésével tölt”. De péntek estétől vasárnapig a családjával ünnepli a sabbatot, akik mindannyian eljönnek hozzá, nála alszanak, és többször is együtt étkeznek.
„A gyerekeim és az unokáim kinevetnek, mert nem hagyom őket beszélni, amikor politikai elemzés megy a rádióban” – mondja. „Miközben mi főzünk és készülünk a sabbatra, ők fülhallgatót viselnek, zenét hallgatnak, én pedig a politikai műsoraimat nézem, és egyik sem ér össze a másikkal. Az asztalnál nincs sok választásuk. Ott tartom a beszédeimet és a prédikációimat.”
Az MEE-nek adott interjúja utáni napon Weiss Gázába utazik, hogy ismét felmérje a tervezett „burokközösségek” helyszíneit.
A Peace Now munkatársa, Ofran ezt mondja: „Hiszek neki, amikor azt mondja, hogy készen állnak bevonulni Gázába. Jelenleg, ezzel a kormánnyal, sokkal jobban kapcsolódik és támogatott. Bármely messiási gondolkodású emberben a háború egy lehetőség, a megváltás pedig utána jön. Itt él, ebben hisz.”
Gorenberg rámutat, hogy Weiss „nem képviseli Izraelben a mainstream nézeteket”, és hogy „Smotrich egy kis, hiper-telepítés-párti frakciót képvisel, amelynek túlméretezett befolyása van a kormányban”. De elismeri: „Az utolsó dolog, amit ma a világon bárhol tennék, az az, hogy elutasítom a szélsőséges mozgalmakat, különösen a jobboldalét.”
Weiss számára Gáza telepedése előre meghatározottnak tűnik, a „Sionba való visszatérés” része, amely véget vet a zsidó nép szétszóródásának, amely a babiloni száműzetés után kezdődött az i. e. 6. században, több mint 2500 évvel ezelőtt.
„Meg fog történni” – mondja az MEE-nek a gázai bevonulásáról. „Eltarthat egy évig, eltarthat három évig, de megtörténik. Elkezdődött.”
