Ha az elmúlt 20 hónapban azon tűnődött, hogy a brit vezetők miért alig bírálták Izraelt a választókerület mindkét oldalán, miközben az lemészárolta és éheztette Gáza több mint kétmilliós lakosságát, akkor a múlt héten végre választ kapott erre.
Kemi Badenoch, a Konzervatív Párt vezetője hangosan kimondta a csendes részt. A Sky-nak azt nyilatkozta: „Izrael egy proxy háborút vív [Gázában] az Egyesült Királyság nevében.”
Badenoch szerint az Egyesült Királyság – és feltehetően az ő értékelése szerint más nyugati hatalmak is – nemcsak Izraelt támogatja a Hamász ellen. Hajlandóak harcolni, és segítenek irányítani azt. Ezt a harcot központi fontosságúnak tartják nemzeti érdekeik szempontjából.
Ez minden bizonnyal összhangban van azzal, amit több mint másfél év alatt láttunk. Mind a jelenlegi Munkáspárti kormány, Keir Starmer miniszterelnök, mind pedig tory elődje, Rishi Sunak rendíthetetlenül elkötelezett amellett, hogy brit fegyvereket küldjön Izraelnek, miközben az Egyesült Államokból és Németországból is szállítottak fegyvereket a mészárlás elősegítésére.
Mindkét kormány a ciprusi Akrotiri Királyi Légierő bázisát használta felderítő repülések végrehajtására, hogy segítsen Izraelnek a Gázában támadható célpontok felkutatásában. Mindkettő lehetővé tette a brit állampolgárok számára, hogy Izraelbe utazzanak, és katonaként részt vegyenek a gázai népirtásban.
Egyik kormány sem csatlakozott Dél-Afrika ügyéhez a Nemzetközi Bíróságon, amely több mint egy évvel ezelőtt megállapította, hogy Izrael cselekedetei „hihetően” népirtásnak tekinthetők.
És egyik kormány sem javasolta vagy próbálta meg repülési tilalmi zónát bevezetni más nyugati államokkal együtt, ahogyan az más közelmúltbeli „háborúkban” történt, hogy megállítsa Izrael gyilkos támadását Gáza ellen, és nem szervezkedett másokkal Izrael blokádjának megtörése és a segélyek eljuttatása az enklávéba.
Más szóval, mindkét kormány rendíthetetlenül fenntartotta anyagi támogatását Izrael iránt, még akkor is, ha Starmer a közelmúltban visszafogta retorikai támogatását, miután a Gázában látható lesoványodott csecsemők és kisgyermekek képei – amelyek a náci haláltáborokban, például Auschwitzban élő zsidó gyermekek képeire emlékeztettek – sokkolták a világot.
Kódolt nyelv
Ha Badenochnak igaza van abban, hogy az Egyesült Királyság proxy háborút vív Gázában, az azt jelenti, hogy mindkét brit kormány közvetlenül felelős a palesztin civilek hatalmas halálos áldozataiért – több tízezer, sőt akár több százezer áldozatot is – Izrael telítő bombázása és teljes ostromlása következtében.
Ez azt is vitathatatlanná teszi, hogy az Egyesült Királyság bűnrészes a jelenlegi, több mint kétmillió embert érintő tömeges éhezésben, amire Badenoch a politikai vita kódolt nyelvén utalt.
Kövesse a Middle East Eye élő közvetítését az izraeli-palesztin háborúról
Starmer legutóbbi, és nagyon megkésett, Izrael Gáza teljes lakosságának éheztetésével kapcsolatos kritikájára utalva megjegyezte: „Azt szeretném látni, hogy Keir Starmer gondoskodik arról, hogy a brit nemzeti érdekek jó oldalán álljon.”
Badenoch szerint Starmer burkolt – eddig teljesen megvalósulatlan – fenyegetése, miszerint korlátozza az Egyesült Királyság aktív részvételét a gázai népirtó éheztetésben, károsíthatja Nagy-Britannia nemzeti érdekeit. Pontosan hogyan?
Megjegyzéseinek meg kellett volna lepniük, vagy legalábbis összezavarniuk Trevor Phillipst, a Sky riporterét. De ezek észrevétlenül mentek keresztül.
Ez a vélemény valójában sok nyugati külpolitikai körökben meghatározó tényező, még akkor is, ha megtörte a tabut, és nyilvánosan hangoztatta.
Badenoch „helyettesítő háborúról” szóló kijelentését a brit establishment média nagyrészt figyelmen kívül hagyta. A jobboldali kiadványok felfigyeltek rá, de úgy tűnt, csak az zavarta őket, hogy a Nyugat gázai helyettesítő háborúját a Nyugat ukrajnai helyettesítő háborújával azonosította.
Vagy ahogy az ellenzéki vezető fogalmazott: „Izrael az Egyesült Királyság nevében helyettesítő háborút vív, ahogyan Ukrajna Nyugat-Európa nevében Oroszország ellen.”
A Spectator, a tory párt háza lapjának egyik cikke bírálta a „helyettesítő háború” kifejezés Ukrajna leírására való használatát, de úgy tűnt, hogy a gázai helyettesítő háborúra való utalást magától értetődőnek vette. James Heale, a Spectator politikai rovatvezető-helyettese ezt írta: „Azzal, hogy akaratlanul is visszhangozta Oroszország ukrajnai álláspontját, Badenoch újabb botot adott ellenfeleinek, amellyel legyőzhetik.”
A Telegraph, egy másik tory beállítottságú újság, hasonló témájú cikket közölt a következő címmel: „A Kreml Badenoch ukrajnai „helyettesítő háborúról” szóló megjegyzéseire támaszkodik.”
Kapcsolódó háborúk
A gázai „helyettesítő háború” megjegyzésére adott válasz hiánya arra utal, hogy ez az érzés valójában a nyugati külpolitikai körökben is nagyban befolyásolja a gondolkodást, még akkor is, ha ő megtörte a tabut, és nyilvánosan hangoztatta.
Ahhoz, hogy választ kapjunk arra, miért tekintik Gázát helyettesítő háborúnak – amelybe Nagy-Britannia továbbra is mélyen befektet, még népirtás árán is –, azt is meg kell értenünk, hogy miért tekintenek Ukrajnára hasonlóképpen. A két „háború” jobban összefügg, mint amilyennek látszik.
A Spectator és a Telegraph megdöbbenése ellenére Badenoch nem az első brit vezető, aki rámutat, hogy a Nyugat helyettesítő háborút vív Ukrajnában.
Februárban egyik elődje, Boris Johnson a következőképpen jegyezte meg a nyugati szereplőket az Oroszország és Ukrajna közötti hároméves háborúban: „Nézzünk szembe a tényekkel, egy proxy háborút vívunk. Egy proxy háborút vívunk. De nem adjuk meg a megbízottjainknak [Ukrajnának] a képességet, hogy elvégezzék a munkát.”
Ha valakinek ismernie kellene az igazságot Ukrajnáról, az Johnson. Végül is ő volt a miniszterelnök, amikor Moszkva 2022 februárjában megtámadta szomszédját.
Washington hamarosan Kijevbe küldte, ahol úgy tűnik, erőszakkal rávette Volodimir Zelenszkij elnököt, hogy hagyja abba a már előrehaladott, megoldáshoz vezető tűzszüneti tárgyalásokat.
Támadó határok
Jó okok vannak arra, hogy Johnson és Badenoch is proxy háborúként tekintsenek Ukrajnára. Ezen a hétvégén Keith Kellogg, Donald Trump ukrajnai megbízottja egyetértett velük. A Fox Newsnak azt nyilatkozta, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök nem tévedett, amikor proxy háborúnak tekintette Ukrajnát, és hogy a Nyugat agresszorként viselkedik azzal, hogy fegyverekkel látja el Kijevet.
Évekig a Nyugat kiterjesztette a NATO offenzív határait Oroszország felé, Moszkva kifejezett figyelmeztetései ellenére, miszerint ez átlépné a vörös vonalat.
Mivel a Nyugat azzal fenyegetőzött, hogy Oroszország szomszédját, Ukrajnát bevonja a NATO katonai körzetébe, valószínűleg csak két orosz válasz egyike volt lehetséges. Vagy Putyin először pislog, és Oroszországot katonailag beszorítva találja, NATO-rakéták – potenciálisan nukleáris töltényekkel – a küszöbén, percekre Moszkvától. Vagy megelőzően reagál, hogy megakadályozza Ukrajna NATO-csatlakozását invázióval.
A Nyugat úgy vélte, hogy egyik esetben sincs mit veszítenie. Ha Oroszország inváziót hajtana végre, a NATO-nak ürügye lenne Ukrajnát hadszíntérként használni Moszkva kivéreztetésére, mind gazdaságilag szankciókkal, mind katonailag nyugati fegyverekkel elárasztva a csatateret.
Mint ma már tudjuk, Moszkva a támadást választotta. És bár valóban erősen vérzik, az ukrán erők és az európai gazdaságok még gyorsabban és erősebben véreznek.
A probléma nem annyira a fegyverek hiánya – a Nyugat rengeteg fegyvert szállított –, mint inkább az a tény, hogy Ukrajna kifogyott a háború gyomrába küldendő újoncokból.
A Nyugat természetesen nem fogja saját katonáit küldeni. A proxy háború azt jelenti, hogy valaki más, ebben az esetben ukránok, harcol – és hal meg – helyetted.
Három év elteltével a tűzszünet feltételei is drámaian megváltoztak. Miután saját népének vérét ontotta, Oroszország sokkal kevésbé hajlandó kompromisszumokat kötni, nem utolsósorban a meghódított és annektált keleti területek miatt.
Ukrajnában elértük ezt a mélypontot – egy olyan mélypontot, hogy még Donald Trump amerikai elnök is készen áll a kimentésre –, pontosan azért, mert a NATO Johnson közvetítésével arra kényszerítette Ukrajnát, hogy folytassa a megnyerhetetlen háborút.
Teljes spektrumú dominancia
Mindazonáltal volt egy geopolitikai logika, bármennyire is csavaros, a Nyugat ukrajnai lépéseiben. Oroszország, mint katonai és gazdasági hatalom kivéreztetése összhangban van a manapság nyugati fővárosokat irányító neokonzervatív összeesküvés héja prioritásaival, bármelyik párt is legyen hatalmon.
A neokonzervatívok nagyra értékelik azt, amit régen katonai-ipari komplexumnak neveztek. Úgy vélik, hogy a Nyugat civilizációs fölénnyel rendelkezik a világ többi részével szemben, és felsőbbrendű arzenálját fel kell használnia minden olyan állam legyőzésére, vagy legalábbis megfékezésére, amely nem hajlandó behódolni.
Ez a „kapunál lévő barbárok”, vagy ahogy a neokonzervatívok szeretik megfogalmazni, a „civilizációk összecsapásának” modern újragondolása. A Nyugat bukása véleményük szerint a sötét középkorba való visszatérést jelentené. Állítólag élet-halál harcban állunk.
Izrael felfegyverzése nem különbözik Ukrajna felfegyverzésétől, hogy gyengítsék az orosz befolyást Kelet-Európában.
Az Egyesült Államokban, az úgynevezett „Nyugat” birodalmi központjában ez igazolta a hadiiparba – vagyis abba, amit „védelemnek” nevezünk – történő hatalmas beruházásokat, mivel ezt könnyebb eladni a katonai fölény fenntartásához szükséges végtelen megszorításokból elegen lévő hazai közvéleménynek.
A nyugati fővárosok „globális rendőrségként” működnek, míg a világ többi része inkább egy szociopata maffiafőnöknek tekinti a Nyugatot. Akárhogyan is fogalmazzuk meg, a Pentagon hivatalosan az USA „globális teljes spektrumú dominanciája” néven ismert doktrínát követi. Be kell engedni – vagyis ellenőriznünk kell a világ erőforrásait –, vagy meg kell fizetni az árát.
A gyakorlatban egy ilyen „külpolitika” szükségszerűen kettéosztotta a világot: azokra, akik a Keresztapa táborában vannak, és azokra, akik azon kívül.
Ha Oroszországot nem lehetett megfékezni és meggyengíteni azzal, hogy Ukrajnát a Moszkva küszöbén lévő NATO előretolt bázissá alakították, akkor a Nyugatnak kellett belerángatnia egy legyengítő proxy háborúba, amely semlegesítette volna Oroszország azon képességét, hogy Kínával szövetkezzen az USA globális hegemóniája ellen.
Erőszakos cselekmények
Erre gondoltak Badenoch és Johnson az ukrajnai proxy háború alatt. De hogyan lehet Izrael palesztin civilek tömeges lemészárlása telítő bombázással és mesterséges éheztetéssel hasonlóképpen proxy háború – és egy olyan, amely látszólag az Egyesült Királyságnak és a Nyugatnak is előnyös, ahogy Badenoch állítja?
Érdekes módon Badenoch két, nem teljesen összeegyeztethető indokot sorolt fel Izrael gázai „háborújára”.
Kezdetben a Sky-nak ezt nyilatkozta: „Izrael egy olyan háborút vív, amelyben 58 túszt akarnak megszerezni, akiket nem adtak vissza. Erről szól mindez… Amiről meg kell győződnünk, az az, hogy azon az oldalon állunk, amelyik el fogja irtani a Hamászt.”
De még a „Hamasz eltörlése” is nehezen egyeztethető össze a brit külpolitikai célokkal. Végül is, annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság terrorszervezetnek minősítette a Hamászt, soha nem támadta meg Nagy-Britanniát, azt állította, hogy nincs ilyen szándéka, és valószínűleg soha nem is lesz olyan helyzetben, hogy ezt megtegye.
Ehelyett sokkal valószínűbb, hogy Izrael Gáza lerombolása, látható nyugati összejátszással, felszítja a forrófejűeket véletlenszerű vagy félrevezetett erőszakos cselekményekre, amelyekre nem lehet felkészülni vagy megállítani – terrorcselekményekre, amelyek hasonlóak az amerikai fegyvereséhez, aki nemrégiben lelőtt két izraeli nagykövetségi alkalmazottat Washington DC-ben.
Ez elegendő ok lehet arra a következtetésre, hogy az Egyesült Királyságnak a lehető leggyorsabban el kellene határolódnia Izrael cselekedeteitől, ahelyett, hogy Tel-Aviv mögött állna.
Csak akkor változtatott Badenoch irányt, amikor Phillips arra kényszerítette, hogy magyarázza el álláspontját. Nyilvánvalóan nem csak a túszokról volt szó. Hozzátette: „Ki finanszírozza a Hamászt? Irán, az ország ellensége.”
Saját logikája sarokba szorítva ezután szorosan megragadta a Nyugat neokonzervatív takaróját, és „közvetítői háborúról” beszélt.
„Megerősítő” igazság?
Badenoch álláspontja nem kerülte el Stephen Pollard, a Jewish Chronicle korábbi szerkesztője figyelmét. Egy cikkében a Sky-nak adott interjúról a következőket jegyezte meg: „Badenoch üdítően áll az igazsághoz – úgy mondja, ahogy van, még akkor is, ha ettől nem lesz népszerű.”
Badenoch „üdítő” igazsága az, hogy Izrael ugyanolyan központi szerepet játszik a nyugati hatalom olajban gazdag Közel-Keletre vetítésében, mint több mint egy évszázaddal ezelőtt, amikor Nagy-Britannia Palesztinát a „zsidó nép nemzeti otthonaként” fogta fel az őshonos palesztin lakosság helyett.
Nagy-Britannia szemszögéből Izrael gázai háborúja, ahogy Badenoch elismeri, nem a „Hamász kiirtásáról” vagy a csoport 2023. október 7-i Izrael elleni támadása során elejtett túszok „visszaszerzéséről” szól.
Inkább Izrael felfegyverzéséről szól, hogy meggyengítse azokat, mint Irán és regionális szövetségesei, akik nem hajlandók alávetni magukat a Nyugat közel-keleti uralmának – vagy a palesztinok esetében a saját kisemmizésüknek és eltörlésüknek.
Ebben a tekintetben Izrael felfegyverzése nem különbözik Ukrajna felfegyverzésétől, amelynek célja Oroszország befolyásának gyengítése Kelet-Európában. Arról szól, hogy a Nyugat geostratégiai riválisait – vagy potenciális partnereit, ha nem kizárólag a nyugati „teljes spektrumú dominancia” prizmáján keresztül tekintenénk rájuk – ugyanolyan hatékonyan megfékezze, mint ahogyan Izrael börtönökbe és koncentrációs táborokba zárta a palesztinokat Gázában és a megszállt Ciszjordániában.
Ez a stratégia arról szól, hogy elhárítsuk azt a veszélyt, hogy egy napon Oroszország, Kína, Irán és mások hatékonyan egyesülhetnek, hogy kiűzzék az Egyesült Államokat és szövetségeseit erősen megerősített dombtetőikről. Az olyan szövetségeket, mint a BRIC-országok, a nyugati dominancia elleni ilyen támadás potenciális eszközének tekintik.
Bármi legyen is a retorika, a nyugati fővárosokat nem elsősorban a katonai vagy „civilizációs” fenyegetések aggasztják. Nem félnek attól, hogy „ellenségeik” megtámadják vagy meghódítják őket. Valójában a felelőtlen viselkedésük olyan helyeken, mint Ukrajna, valószínűbbé teszi a katasztrofális nukleáris konfrontációt.
A nyugati külpolitikát a globális gazdasági elsőbbség fenntartásának vágya vezérli. És az egyetlen módja annak, hogy ezt az elsőbbséget biztosítsák, az, hogy más államokat terrorizálnak a Nyugat túlerős katonai erejével.
A Nyugat félelmeiben semmi új nincs, és nem is pártpolitikai jellegűek. A nyugati intézményeken belüli nézeteltérések soha nem arról szólnak, hogy a Nyugatnak „teljes spektrumú dominanciát” kellene-e érvényesítenie világszerte olyan kliens államokon keresztül, mint Izrael és Ukrajna. Ehelyett frakciók közötti megosztottság alakul ki arról, hogy a kliens államokon belül mely elemekkel kellene a Nyugatnak a legszorosabban együttműködnie.
„Zsivány” politika
A szövetségesek kérdése különösen feszült Izrael esetében, ahol a kormány szélsőjobboldali és vallási szélsőséges frakciói szinte messiási képpel tekintenek a Közel-Keleten betöltött helyükre és szerepükre.
Benjamin Netanjahu miniszterelnök és sok hozzá legközelebb álló személy évtizedek óta próbálja rávenni az Egyesült Államokat, hogy támadást indítson Irán ellen, nem utolsósorban azért, hogy eltávolítsa Izrael fő riválisát a Közel-Keleten, és garantálja nukleáris fegyverekkel rendelkező regionális elsőbbségét az örökre.
Netanjahu eddig nem talált támogatókra a Fehér Házban. De ez nem akadályozta meg a próbálkozásában. Széles körben arról számolnak be, hogy mélyen azon dolgozik, hogy rávegye Trumpot egy Irán elleni támadásra, a Washington és Teherán közötti tárgyalások közepette.
Évek óta úgy tűnik, hogy a brit héják a saját szerepüket játszották ezekben a manőverekben. A közelmúltban legalább két ambiciózus, jobboldali brit kormányminisztert kaptak rajta, amint megpróbált az izraeli biztonsági elit legharciasabb elemeivel barátkozni.
2017-ben Priti Patelt lemondásra kényszerítették nemzetközi fejlesztési miniszteri posztjáról, miután kiderült, hogy 12 titkos találkozót tartott magas rangú izraeli tisztviselőkkel, köztük Netanjahuval, miközben állítólag családi nyaralást tartott. További, hivatalosan nem hivatalos találkozói voltak izraeli tisztviselőkkel New Yorkban és Londonban.
Hat évvel korábban az akkori védelmi miniszter, Liam Fox is lemondott, miután egy sor homályos találkozót folytatott izraeli tisztviselőkkel. Fox minisztériumáról az is ismert volt, hogy részletes terveket készített a brit segítségnyújtásra egy amerikai katonai csapás esetén Irán ellen, beleértve azt is, hogy engedélyezte az amerikaiaknak Diego Garcia, egy brit terület használatát az Indiai-óceánon.
Névtelen kormánytisztviselők akkoriban azt mondták a Guardiannek, hogy Fox „alternatív” kormányzati politikát folytatott. Craig Murray, egykori brit diplomata, ennél nyíltabban fogalmazott: kormányzati forrásai azt sugallták, hogy a Fox Izraellel összeesküvést szőtt egy Iránnal szembeni „lator” külpolitikában, ami ellentétes Nagy-Britannia kimondott céljaival.
Tetthelyszín
A Nyugat viselkedése ideológiailag vezérelt, nem racionális vagy erkölcsös. A nyugati Izrael gázai népirtásának támogatására irányuló kényszeres, önszabotáló jelleg nem különbözik – bár sokkal durvább – az ukrajnai cselekedeteinek önszabotáló jellegétől.
A Nyugat elvesztette a csatát Oroszország ellen, de nem hajlandó tanulni vagy alkalmazkodni. És minden megmaradt erkölcsi legitimációját arra fordította, hogy támogassa az izraeli katonai megszállót, aki emberek millióinak éheztetésére törekszik, ha előbb nem tudják etnikailag megtisztítani őket Egyiptomba.
Netanjahu nem az a könnyen eladható, ölelnivaló katonai kabalafigura volt, mint Zelenszkij Ukrajnában.
Ahelyett, hogy elhatárolódna Izrael atrocitásaitól, boldogan áll a bűncselekmény helyszínére – és az Egyesült Királyságot is.
Kijev támogatása legalább úgy mutatható be, mint a civilizációk és a barbár Oroszország közötti összecsapásban a helyes oldalon állás. Izrael támogatása egyszerűen leleplezi a Nyugat képmutatását, a hatalom önmagáért való imádatát és pszichopatikus ösztöneit.
Izrael népirtásának támogatása kiüresítette a Nyugat erkölcsi felsőbbrendűségi igényét mindenki számára, kivéve a legtévesebb híveit. Sajnos ezek közé még mindig tartozik a legtöbb nyugati politikai és média intézmény, akiknek egyetlen indoka az általuk uralt hitrendszer evangelizálása, azt állítva, hogy az a történelem legméltóbbja.
Néhányan, mint például Starmer, megpróbálják mérsékelni retorikájukat egy kétségbeesett kísérletben, hogy megvédjék az erkölcsileg csődbe jutott rendszert, amely hatalommal ruházta fel őket.
Mások, mint például Badenoch, még mindig annyira el vannak ragadtatva a felsőbbrendű Nyugat kultuszától, hogy vakok arra, mennyire abszurdnak hangzanak a kirohanásaik bárki számára, aki már nem elkötelezett az áhítatban. Ahelyett, hogy elhatárolódna Izrael atrocitásaitól, boldogan áll a bűncselekmény helyszínére – és az Egyesült Királyságra is.
A nyugati közvélemény szeme elől leesett a mérleg. Itt az ideje, hogy vezetőinket teljes mértékben felelősségre vonjuk.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Jonathan Cook három, az izraeli-palesztin konfliktusról szóló könyv szerzője, és elnyerte a Martha Gellhorn újságírói különdíjat. Weboldala és blogja a www.jonathan-cook.net címen található.
