Kilenc hónapig szorosan követtem a gázai népirtó háborút, amikor lehetőségem nyílt önkénteskedni egy, az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Egészségügyi Világszervezet és a Palesztin Amerikai Orvosi Szövetség által szervezett orvosi misszióban.
Képzett nefrológusként, vesebetegeket kezelő orvosként úgy éreztem, hogy kritikus szükség van a speciális orvosi ellátásra a gázai egészségügyi rendszer összeomlása és a megölt szakorvosok nagy száma közepette.
Muszlimként kötelességemnek éreztem azt is, hogy segítsek a gázai embereknek. Az iszlám azt tanítja nekünk, hogy aki egy életet megment, az olyan, mintha az egész emberiséget mentette volna meg; másokról gondoskodni az imádat cselekedete, az igazságtalanság elleni kiállás pedig erkölcsi kötelesség.
Hiszem, hogy a diplomáim nem arra valók, hogy egyszerűen csak egy légkondicionált iroda falán lógjanak, vagy segítsenek nekem a legszebb autót vezetni, vagy egy drága környéken lakni. Bizonyítékai annak, hogy esküt tettem arra, hogy szakértelmemet az emberiség szolgálatának szentelem, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel viseltetem az emberi élet iránt, és orvosi tudásomat és együttérzésemet felajánlom a rászorulóknak.
Így hát július 16-án néhány másik orvossal elindultam Gázába.
A Karem Abu Salem határátkelőn keresztül léptünk be az övezetbe. Az izraeli oldal jólétének, kényelmének és gazdagságának megfigyelésétől kezdve a palesztin oldal pusztulásának, rombolásának és nyomorúságának láttán döbbentünk el. Lényegében láttuk, milyen az apartheid.
Rövid utunkon Dél-Gázán keresztül, hogy elérjük Khan Younis-i úti célunkat, számos bombázott, megrongált vagy lerombolt épületet láttunk. Házakat, iskolákat, üzleteket, kórházakat, mecseteket – nevezzük csak.
A romok mennyisége undorító volt. A mai napig nem tudom elfelejteni a Gázában látott pusztítás látványát.
Az Al-Nasser Kórházban helyeztek el minket, mert túl veszélyes volt máshol maradni. Annyira szívesen láttak és gondoskodtak rólunk, hogy zavarban voltam. Megmentőnek tekintettek minket.
Vesebetegeket kezeltem, háziorvosként dolgoztam, és néha segítettem tömeges balesetek esetén a sürgősségi osztályon.
A dialízishez tiszta víz, steril eszközök, megbízható elektromos áram, gyógyszerek és karbantartandó, majd cserélendő berendezések szükségesek – ezek egyike sem volt garantált az izraeli blokád alatt. Minden dialíziskezelés kihívást jelentett. Minden késedelem növelte a betegeim halálának kockázatát. Sokan közülük valóban meghaltak – ezt a tényt nehezen tudtam elfogadni, tudván, hogy normális körülmények között sokukat meg lehetett volna menteni, és normális életet élhettek volna.
Emlékszem az egyik betegem, Waleed mosolygó arcára, egy fiatalemberére, aki veseelégtelenségben szenvedett, melyet korai magas vérnyomás okozott, egy olyan állapotra, amelyet megfelelő kezeléssel megfelelően lehetett volna kezelni.
A dialízis volt Waleed mentőöve, de az izraeli blokád miatt, ami súlyos orvosi felszereléshiányt okozott, nem kapott elegendő kezelést. Az alultápláltság és a romló életkörülmények csak felgyorsították a hanyatlását.
Emlékszem, milyen nehezen kapott levegőt, teste túlterhelt volt folyadékkal, és a vérnyomása veszélyesen magas volt. Mégis, valahányszor láttam, Waleed meleg mosollyal üdvözölt, a lelke valahogy ép maradt, az édesanyja mindig mellette volt. Néhány hónappal azután, hogy elhagytam Gázát, Waleed elhunyt.
Egy másik betegem Hussein volt, egy szelíd, jószívű, mélyen tisztelt férfi. Gyermekei szeretettel és méltósággal gondoskodtak róla.
Súlyos hipokalémiában és acidózisban szenvedett: szervezetének káliumszintje veszélyesen alacsony volt, és a savszintje mérgező szintre emelkedett. Állapota kezelésére alapvető gyógyszerekre volt szüksége: káliumpótlókra és nátrium-hidrogén-karbonát tablettákra.
Ezek egyszerű, olcsó, életmentő gyógyszerek voltak, mégis az izraeli blokád nem engedte be őket. Mivel nem találta ezeket a tablettákat, Huszeint többször is kórházba szállították intravénás káliumpótlásra.
Hatalmas szenvedései ellenére Huszein kegyes, bátor és hittel teli maradt. Beszéd közben mindig az Alhamdulillah (dicsőség Istennek) kifejezést ismételgette. Azt mondták, néhány hete elhunyt.
Valídnak és Huszeinnek itt kellene lenniük – mosolyogva, nevetve, boldogan élve családjukkal. Ehelyett az ostrom és a hallgatás áldozataivá váltak. Ez a két tragikus történet közül kettő, amiről tudok és aminek tanúja is voltam. Oly sok szép élet veszett oda, amit meg lehetett volna menteni.
E komor valóság ellenére gázai kollégáim továbbra is mindent megtesznek betegeikért.
Ezek az orvosok minden tekintetben zúzódásokkal küzdenek. Nemcsak a mindennapi élet küzdelmeivel küzdenek, mint minden más gázai palesztin, hanem a fej nélküli csecsemők, amputált végtagok, teljesen megégett emberi lények, és néha saját szeretteik élettelen maradványainak napi borzalmait is látják.
Képzeljük el, hogy érzéstelenítés nélkül, korlátozott fájdalomcsillapítókkal és nagyon kevés antibiotikummal dolgozunk. Képzeljük el, ahogy a sebészek sima vízzel súrolnak, ahogy a gyerekeket altatás nélkül amputálják, ahogy a teljes testen égett betegek kötéseit fájdalomcsillapítás nélkül cserélik.
Ezek az egészségügyi hősök mégis csak folytatják.
Az egyik ápolónő, akivel együtt dolgoztam, Arafat, mély benyomást tett rám. Egy rögtönzött menedékhelyen élt több családtagjával. Ez nem nyújtott védelmet az elemek – a hideg tél, a perzselő hőség vagy a zuhogó eső – ellen.
Éhezett – mint minden más gázai palesztin –, és kilenc hónap alatt 15 kg-ot fogyott. Naponta 2-3 km-t (1-2 mérföldet) gyalogolt munkába kopott szandálban, szembenézve azzal a veszéllyel, hogy izraeli drónok bombázzák vagy lelövik az utcán.
És mégis, a mosoly sosem tűnt el az arcáról. Több mint 280 dialízisben részesülő betegről gondoskodott, gondosan kezelte őket, figyelmesen meghallgatta aggódó családtagjaikat, és könnyed humorral felemelte kollégáit.
Olyan kicsinek éreztem magam olyan hősök mellett, mint Arafat. Az ő és kollégái kitartása és ellenálló képessége hihetetlen volt.
Gázában tartózkodásom alatt lehetőségem volt ellátogatni az Al-Shifa Kórházba egy ENSZ-küldöttséggel. Ami egykor Gáza legnagyobb és legfontosabb orvosi központja volt, romokban hevert. A kórház, amely egykor a remény és a gyógyulás szimbóluma volt, a halál és a pusztítás, az egészségügy szándékos lebontásának szimbólumává vált. Több mint szívszorító volt látni az elszenesedett, lebombázott maradványokat.
22 napig maradtam Gázában. Igazi megtiszteltetés volt meglátogatni, szolgálni és tanulni az életet Gáza kitartó népétől. Rendíthetetlen bátorságuk és elszántságuk halálomig velem marad.
Annak ellenére, hogy olyasmit láttam, amit el sem tudtam volna képzelni, nem volt késztetésem arra, hogy elmenjek. Maradni akartam. Visszatérve az Egyesült Államokba, mély bűntudatot éreztem, hogy hátrahagytam kollégáimat és betegeimet, hogy nem maradtam, hogy nem tettem eleget.
Ezt az állandó szívfájdalmat érezve nem értem az egyre növekvő számú embert, akik hozzászoktak a palesztin halálesetekről szóló napi jelentésekhez, a széttépett testek és az éhező gyermekek képeihez.
Emberként és egészségügyi dolgozóként nem hagyhatjuk abba Gázát. Nem maradhatunk csendben és passzívan. Fel kell emelnünk a szavunkat, és cselekednünk kell az egészségügy pusztítása és a Gázai övezetben dolgozó kollégáink elleni támadások ellen.
Már most is egyre kevesebb egészségügyi dolgozó léphet be Gázába orvosi missziókban. A jelenlegi blokád megakadályozta, hogy minden orvosi felszerelés bejusson.
Nekünk, egészségügyi szakembereknek, mozgósítanunk kell magunkat, hogy követeljük az ostrom azonnali feloldását és az orvosi missziókhoz való szabad hozzáférést. Nem hagyhatjuk abba az önkéntes munkát, hogy segítsük a Gázában küszködő orvosi csapatokat. Az ilyen megszólalás és önkénteskedés reményt és vigaszt ad Gázában dolgozó kollégáinknak, hogy nem hagyták el őket.
Ne engedjük, hogy Gáza csupán a pusztítás szimbóluma legyen. Ehelyett hadd legyen a törhetetlen szellem példája.
Álljunk ki, beszéljünk és cselekedjünk – hogy a történelem ne csak a tragédiára, hanem az emberi együttérzés diadalára is emlékezzen.
Őrizzük meg az emberi méltóságot.
Mondjuk meg Gázának, hogy nem vagy egyedül!
Az emberiség a te oldaladon áll!
A cikkben kifejtett nézetek a szerző sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Al Jazeera szerkesztői álláspontját. Talal Ali Khan
