Izrael fennállásának 77. évéhez közeledve a palesztinok számára a végcélja közelebbinek tűnik, mint valaha.
Bármennyire is hihetetlennek tűnik, a zsidó állam folyamatosan Gáza és Ciszjordánia őshonos lakosainak kiürítése felé halad – a palesztinok kiirtása arról a földről, amelyet megalakulása óta folytat.
Ez a szörnyű kilátás, amelyet a világ anélkül figyel, hogy egy ujjal is mozdítaná, élénk emlékeket idéz fel bennem az 1948-as Nakbáról, amikor Izrael végrehajtotta a palesztinok első tömeges etnikai tisztogatását.
Akkor, ahogy most sem, senki sem avatkozott közbe.
Akkoriban még gyerek voltam, de emlékszem, azt hittem, vége a világnak. Palesztin honfitársaimmal életünk hátralévő részét azzal töltöttük, hogy kilábaljunk ebből a katasztrofális sokkból.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi évtizeddel később valami sokkal rosszabb is történhet.
Végső etnikai tisztogatás
Ha a palesztinok elleni végső etnikai tisztogatás valóban megtörténik – közvetlen gyilkosságok vagy tömeges kiutasítások révén –, az nem kizárólag Izrael katonai kapacitásának eredménye lesz.
Sokkal inkább nyugati támogatóinak fáradhatatlan és kritikátlan támogatásának, valamint erkölcstelen bűnrészességüknek lesz köszönhető ebben a népirtásban.
Ha ez a végső etnikai tisztogatás megtörténik, az nem kizárólag Izrael katonai erejének lesz köszönhető – hanem a Nyugat fáradhatatlan támogatásának és erkölcstelen bűnrészességének.
Sok palesztint zavarba ejt a Nyugat Izrael bűneivel szembeni engedékenysége. De a gázai népirtással kapcsolatban Izraellel szemben tanúsított elnéző magatartás hosszú múltra tekint vissza.
1917-ben a Balfour-nyilatkozat, amely bevezette a cionizmust Palesztinába, megteremtette a terepet egy cionista központú politikának, amely azóta is uralja a Nyugatot.
Balfour idejében a palesztinok nagyrészt agrárnép voltak, akik békésen éltek az Oszmán Birodalom egy kis szegletében, mielőtt Nagy-Britannia 1918-ban meghódította őket.
Nem tudtak – és nem is érdekelték – Európa úgynevezett zsidó problémája. Országuk olyan hely volt, amelynek népének semmilyen kulturális ismerete nem volt a cionizmusról vagy az azt létrehozó európai zsidó történelemről.
A nagyapám, aki 1850-ben született, farmer volt a ciszjordániai Tulkarm városában és helyi hírnévnek örvendett. Az egyetlen zsidó, akit ismert, az volt, akivel békésen élt, és „arab zsidóknak” nevezte őket – őshonos palesztin zsidók, akik akkoriban Palesztina lakosságának 3 százalékát tették ki.
Hogyan érthette volna meg az európai antiszemitizmus bonyolultságát, és azt, hogy ez hogyan vezet Izrael létrehozásához a hazájában?
Mire 1935-ben meghalt, még mindig nem értette, hogy miről van szó, brit gyarmatosítók uralták Palesztinát, és a cionizmus megerősödött.
Naivitása ezzel az idegen ideológiával szemben a mai napig nagyrészt megmaradt a palesztinok körében. A többség még mindig nem érti megfelelően az európai zsidó történelem, a náci holokauszt és a nyugati emberekben keltett bűntudat finomságait.
Nyugati borító
Úgy nőttem fel, hogy a Nyugat számára mi, palesztinok, kevéssé vagyunk fontosak Izrael létrehozásának és fejlődésének nagyobb vállalkozásában, amelyet ők pártoltak.
A 2023. október 7-i Hamasz-támadás kellett ahhoz, hogy megmutassuk, milyen keveset jelentünk – és ezzel szemben mennyire értékes Izrael a nyugati támogatói számára.
A Hamasz-műveletet követően az Egyesült Államok és szövetségesei fokozott erőbedobással mozgósították katonai, politikai, gazdasági és diplomáciai erőiket Izrael védelmére, mintha – a világ minden tájáról – őket támadták volna meg.
Azóta megállás nélkül nyugati katonai segélyt nyújtottak Izraelnek, lehetővé téve számára Gáza és Ciszjordánia elpusztítását. Az Egyesült Államok diplomáciai támogatása az ENSZ-nél megvédte Izraelt a bírálattól.
A nemzetközi szervezeteket, mint például a Nemzetközi Bíróságot és a Nemzetközi Büntetőbíróságot, megvetéssel kezelték, és a nemzetközi jogot aláásták Izrael védelme érdekében.
A palesztinokat – és mindenkit, aki kiáll mellettük – egyre inkább bírálják, és büntetés veszélyének teszik ki őket, mintha ők, és nem Izrael, népirtásban vettek volna részt.
Ma azt látjuk, hogy szándékosan előidézett tömeges éhezés veszi kezdetét Gázában, miközben Ciszjordániát kifosztják, hogy egy második Gázát hozzanak létre.
Izrael támogatói passzívan nézik végig az eseményeket, és rengeteg politikus van, akik készen állnak arra, hogy a szokásos módon folytassák az üzletet egy olyan állammal, amelyet népirtás miatt vizsgálnak.
Egy „probléma” átkerült
Mindezek üzenetének mindig is világosnak kellett volna lennie a palesztinok számára. A Nyugat számára az úgynevezett konfliktus soha nem Palesztináról vagy népéről szólt, hanem mindig Európa és zsidó közösségei közötti megoldatlan kapcsolatról.
Történelmileg ez elsősorban antiszemitizmusként, néha filoszemitizmusként, manapság pedig mindkettőként nyilvánult meg.
A „zsidókérdés”, ahogy ismerték, heves viták és gyötrelmek tárgya volt Európában a 19. és 20. században.
Itt kellett minket, palesztinokat beillesztenünk a képbe.
A zsidó problémájuk megoldására tett kísérlet során a Nyugat egyszerűen ránk hárította azt. Bár nem volt szerepünk Európa zsidókérdésében, Izraelt azért hozták létre, hogy megoldja azt az arab világnak a mi szegletében.
Abban, ami elsősorban zsidó történet maradt, puszta akadályokká váltunk, amelyeket el kell távolítani. És az irónia az, hogy a nyugati világ zsidókérdéssel való elfoglaltsága révén váltunk ismertté.
A neves palesztin költő, Mahmúd Darvis szavaival élve: „Ha Pakisztánnal vívtuk volna a háborúnkat, senki sem hallott volna felőlem.”
Valójában, ha az ellenségeink nem zsidók lettek volna, ki hallott volna rólunk?
Ki tudta volna vagy kit érdekelt volna, ha 1948-ban Pakisztánból vagy a harmadik világ bármely más részéről érkező emberek érkeztek volna az országunkba, kiűztek volna minket, és elfoglalták volna a helyünket?
A nyugati imperialisták számára ez nem több lett volna, mint egy regionális összecsapás az elmaradott bennszülöttek között, akik egymást támadták.
De sajnos számunkra a „pakisztáni emberek” nehéz történelemmel rendelkező zsidó európaiak voltak, akik elégtételt vártak szenvedéseikért.
Bárcsak európai üldözőiken álltak volna bosszút, nem rajtunk. Akkor talán homályosak és ismeretlenek maradtunk volna, de a hazánkban éltünk volna.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.
Ghada Karmi az Exeteri Egyetem Arab és Iszlám Tanulmányok Intézetének korábbi kutatója. Jeruzsálemben született, és Izrael 1948-as létrehozása miatt családjával együtt kénytelen volt elhagyni otthonát. A család Angliába költözött, ahol Ghada felnőtt és tanult. Karmi évekig orvosként praktizált, a migránsok és menekültek egészségével foglalkozó szakemberként. 1999 és 2001 között Karmi a Királyi Nemzetközi Ügyek Intézetének munkatársa volt, ahol egy jelentős izraeli-palesztin megbékélési projektet vezetett.
