Andrew Mitrovica
Régóta sokat írtam a palesztinok szívszorító megpróbáltatásairól és tragédiáiról.
Minden egyes szót, amely ezen az oldalon megjelent, Palesztina bizonytalan sorsának és a fáradhatatlan lelkeknek szentelve, akik nem hajlandók elhagyni azt, kötelességnek és kötelességnek tekintettem.
Az írók – akiknek kiváltságuk, hogy oly sok emberhez érhetnek el oly sok helyen – kötelessége és kötelessége, hogy leleplezzék az igazságtalanságot, és élesen kifejezzék az indokolatlan szenvedést.
Végig világossá tettem: Itt állok. Nem azért, mert én vagyok a jó és a rossz mindentudó döntőbírója – minden becsületes író tisztában van azzal, milyen kimerítő és ostoba tud ez lenni –, hanem azért, mert kötelességem világosan és ha kell, ismételten elmondani az igazságot.
A palesztinokkal történt és továbbra is folytatódó események megszüntetését tartom erkölcsi kötelességnek ebben a szörnyű, eltorzító órában.
Ez választ igényel, mivel a hallgatás gyakran – tudatosan vagy hanyagságból – beleegyezéssé és bűnrészességgé alakul.
Mindannyian, akik osztozunk ebben a kötelességtudatban, a saját módunkon reagálunk.
Vannak, akik beszédeket mondanak a parlamentben. Vannak, akik fegyvert ragadnak a tüntetéseken. Vannak, akik Gázába és a megszállt Ciszjordániába mennek, hogy amennyire csak tudják, enyhítsék az átható nyomorúságot és kétségbeesést.
Én írok.
A palesztinok – emberségük, méltóságuk és jogaik – védelmében írni nem célom, és nem is szabad vitaindítónak tekinteni.
Számomra ez lelkiismereti cselekedet.
Nem azért írok, hogy megnyugtassak. Nem vagyok hajlandó „komplexnek” minősíteni a palesztinokkal történt és történik dolgokat, hogy kényelmes és kényelmes etikai menekülési útvonalat biztosítsak az olvasóknak.
A megszállás nem összetett. Az elnyomás nem összetett. Az apartheid nem összetett. A népirtás nem összetett. Kegyetlen. Helytelen. Engednie kell a tisztességnek.
A palesztinokról ilyen nyers, kompromisszummentes módon írni mindenféle választ kivált mindenféle oldalról.
Vannak olvasók, akik dicsérik a „bátorságodat”. Vannak, akik köszönik, hogy „kiállsz” értük, hogy nem riadsz vissza, hogy neveket említesz. Vannak, akik arra buzdítanak, hogy folytasd az írást, a kockázatok és a vádaskodások ellenére.
Sokkal kevésbé jóindulatúan, vannak, akik csúnya szavakkal illetnek. Vannak, akik szerencsétlenséget és kárt kívánnak neked és családodnak. Vannak, akik megpróbálnak, de kudarcot vallanak, hogy kirúgjanak.
Íróként mindössze annyit tehetsz, hogy folytatod az írást, függetlenül a reakciótól – legyen az kedves vagy barátságtalan, átgondolt vagy meggondolatlan –, vagy a következményektől, szándékosak vagy sem.
A palesztinokról való írás egyik áldozata azonban az értékes barátságok megnyugtató állandóságának és gyengéd örömének elvesztése lehet.
Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a szomorú esettel.
Diákokat, tanárokat, akadémikusokat, művészeket és oly sok más embert száműztek, vádat emeltek ellenük, vagy akár bebörtönöztek, mert nem voltak hajlandóak figyelmen kívül hagyni vagy fertőtleníteni a borzalmat, amelyet nap mint nap szörnyű nap látunk.
Ebben az összefüggésben a megpróbáltatásaim, bár fájnak és nyugtalanítóak, szerények ehhez képest. Az eltávozott barátok, bármilyen kedvesek is, úgy tűnik, az ár az őszinteségért, amely nyugtalanít.
Ezek a barátságok, amelyeket évtizedek alatt építettek fel néha boldog, néha szomorú élmények és közös bizalmak révén, egy szempillantás alatt elpárologtak.
Megértettem, hogy ez a szakítás bekövetkezhet. Nem féltem tőle. Elfogadtam.
Mégis, amikor megtörtént, fájt.
Hirtelen volt. A telefonhívások a hangpostára mentek. Az e-mailekre nem válaszoltak. Elkerülhetetlenül a távollét és a csend egyre fokozódott, míg végül félreérthetetlen ítéletté vált.
Így hát nem kértem magyarázatot. Ez, érveltem, hiábavaló lett volna. Egy ajtót becsaptak és elreteszeltek.
Barátok, akiket csodáltam és tiszteltem. Barátok, akikkel együtt nevettem, akikben megbíztam, akiknek a tanácsát kértem, és akik az enyémet keresték.
Elmentek.
A legjobbakat kívánom nekik és szeretteiknek. Hiányozni fog a bölcs fülük, és időnként a segítő kezük.
Vannak köztük zsidók, vannak, akik nem. Nem irigyelem a választásukat. Ők gyakorolták a jogukat, hogy eldöntsék, kit nevezhetünk barátnak, és kit nem.
Egyszer én is találkoztam a lakmuszpróbájukkal – azzal, amelyik mindannyiunknak megvan. Most elbuktam rajta.
Tudom, hogy néhány volt barátom mély szálakkal kötődik Izraelhez. Néhányuknak családtagja él ott. Néhányan talán gyászolnak is, aggódnak amiatt, hogy mi következik.
Nem hagyom figyelmen kívül a félelmüket vagy a bizonytalanságukat. Nem tagadom meg a biztonsághoz való jogukat.
Gyanítom, hogy itt nézünk szembe a visszafordíthatatlan megosztottság kimondatlan okával.
Izrael biztonsága nem érhető el Palesztina szabadságának és szuverenitásának rovására.
Ez nem béke, nemhogy a megfoghatatlan „együttélés”. Ez uralom – brutális és megbocsáthatatlan.
Ez a fajta veszteség, mély és tartós, utat enged az elutasításból fakadó tisztánlátásnak. Élesíti a lojalitás és a hitelesség iránti megbecsülésedet a kapcsolatokban.
Talán azokat az embereket, akiket azt hittem, ismerek, egyáltalán nem ismertem. És talán azokat az embereket, akik azt hitték, hogy ismernek, egyáltalán nem ismerték.
Leszámolás van folyamatban. Mint a legtöbb leszámolás, legyen az nagy vagy kicsi, közeli vagy távoli, ez is lehet kaotikus és fájdalmas.
Egy könyörtelen világban próbálunk eligazodni, amely összességében kellemetlen, és az egyet nem értést bünteti, az engedelmességet pedig jutalmazza.
Azoknak a barátaimnak, akik a távolságtartást választották, ezt mondom: Meg vagyok győződve arról, hogy hiszitek, hogy amit tesztek, az helyes és igazságos. Én is.
Nem azért írok, hogy megbántsak. Azért írok, hogy ragaszkodjak hozzá.
Ragaszkodom ahhoz, hogy a palesztin életek számítanak.
Ragaszkodom ahhoz, hogy a palesztinokat ne lehessen rendeletekkel, erőszakkal és megfélemlítéssel eltörölni.
Ragaszkodom ahhoz, hogy a gyász ne legyen napi rituálé egyetlen nép számára sem.
Ragaszkodom ahhoz, hogy az igazságszolgáltatás ne legyen szelektív, és az emberiségnek egyetemesnek kell lennie.
Ragaszkodom ahhoz, hogy a palesztin gyerekek újra felfedezzék az élet teljességét a megszálláson, a terroron és a gyászon túl.
Ragaszkodom ahhoz, hogy a palesztin gyerekeknek, akárcsak a mi gyermekeinknek, újra legyen esélyük játszani, tanulni és boldogulni.
Ragaszkodom ahhoz, hogy a gyilkos vágyat, amely úgy ragadta magával a nemzetet, mint egy megtörhetetlen láz, meg kell törni.
Túl sok kár keletkezett.
Egyetérthetünk ebben?
Amikor abbahagyom az írást, a beszámoló megmutatja majd, hogy a mészárlás és az éhezés obszcén pillanatában nem voltam a hallgatók között.
Jóban vagy rosszban megtalál majd a jegyzőkönyvben.
A cikkben kifejtett nézetek a szerző sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Al Jazeera szerkesztői álláspontját.
