Sameer – nem a valódi neve – mindössze 17 évesen menekült el Afganisztánból.
A tálibok megdöntötték Asraf Gáni elnök kormányát – amelynek az apja dolgozott –, veszélyeztetve ezzel a családját.
„Jól ment az életem, normálisan gyakoroltam és sportoltam” – mondja Sameer, egy feltörekvő vegyes harcművészeti (MMA) harcos az Al Jazeerának. „De amikor a tálibok hatalomra kerültek… a helyzet nagyon nehézzé vált, mintha nyomás alá helyeznének minket.”
Sameer gyermekmenekült lett, és egy olyan utat járt be, amely nem sok más menekült gyermekéhez hasonló volt.
Ma a világ 41 millió menekültjéből 13,3 millió gyermek. Más szóval, több gyermekmenekült van, mint Belgium, Svédország, Portugália vagy Görögország teljes lakossága.
Ez azt is jelenti, hogy minden 100 menekültből 33 gyermek, akik mindegyike nemzetközi védelemre szorul.
Hogy jobban megértsük a menekült gyermekek életét – kihívásaikat, sebezhetőségüket és ellenálló képességüket –, elképzeljük, hogyan nézne ki a világ, ha mindössze 100 menekült lenne benne.
51 fiú és 49 lány
Az UNHCR legfrissebb adatai szerint 6,8 millió gyermekmenekült (51 százalék) fiú és 6,5 millió (49 százalék) lány.
Bár ez a megoszlás meglehetősen egyenlő, a menekült gyermekek gyakran eltérő kihívásokkal szembesülnek nemük alapján. Például a lányok jobban ki vannak téve a nemi alapú erőszak és a szexuális zaklatás kockázatának, míg a fiúk más nehézségekkel szembesülhetnek – beleértve a fizikai erőszak egyéb formáit is. A bántalmazás és az erőszak ezen formái hangsúlyosabbak a kísérő nélküli kiskorúak körében.
Sameer esetében ez a határokon történő rendőri verések formájában jelentkezett.
„Az utazás legrosszabb hatása vagy része az volt, amikor átléptük a határokat. És a különböző országok rendőrsége megállított vagy elkapott minket, és mások szeme láttára megvertek” – mondja Sameer.
„Nem kíméltek egyetlen gyermeket, felnőttet vagy senkit sem.”
A negyedük 5 évnél fiatalabb
2024-ben a gyermekmenekültek 44 százaléka (5,9 millió) 5-11 éves volt, ezt követte a 12-17 éves korosztály 32 százaléka (4,2 millió), valamint a 0-4 éves korosztály 24 százaléka (3,2 millió).
A gyermekkor minden szakaszában eltérő és összetett kockázatok veszélyeztetik az egészséges fejlődést. Például a kisgyermekek különösen rászorulnak a gondozókra, és fokozottan ki vannak téve az alultápláltság, a betegségek és a betegségek kockázatának. Minden iskoláskorú gyermekmenekült a hozzáférés miatt zavarokkal szembesül az oktatásban.
A serdülőknél azonban a trauma hatásai súlyosbodhatnak a pubertáskor során: ebben a korosztályban jelentkeznek leginkább a mentális betegségek.
Ezenkívül a gyermek azon képessége, hogy megfogalmazza a szorongást vagy segítséget kérjen, idővel fejlődik – mondta David Trickey, konzultáns pszichológus és az Anna Freud Alapítvány projektjének, az Egyesült Királyság Trauma Tanácsának (UKTC) társigazgatója az Al Jazeerának. „A fiatalabb gyermekek nehezebben tudják elmondani a gondozóknak és a körülöttük lévőknek, hogy mi történik bennük.”
A 100-ból 21 afganisztáni, 20 szíriai és 14 venezuelai állampolgár.
Ha Sameer a 100 gyermekmenekült egyike lenne, akkor a 21 afganisztáni menekült között lenne.
2024-ben a gyermekmenekültek kétharmada mindössze négy országból érkezett – 21 százalék (2,8 millió) Afganisztánból, ezt követte 20 százalék (2,7 millió) Szíria, 14 százalék (1,8 millió) Venezuela és 10 százalék (1,3 millió) Dél-Szudán.
Amikor az ENSZ Menekültügyi Egyezményét 1951-ben elfogadták, 2,1 millió menekült volt. Most ennek a számnak a hússzorosa. 1951-ben minden 1190. emberből egy volt menekült, most pedig ez a szám minden 185., az afganisztáni és iraki háborúk, valamint a szíriai és dél-szudáni polgárháborúk a válság fő mozgatórugói közé tartoznak.
A legtöbb menekült gyermek több mint 500 km-t (300 mérföldet) utazott.
Sameernek másfél évbe telt, mire elérte az Egyesült Királyságot, így a gyermekmenekültek azon 12 százalékához tartozik, akik több mint 2000 km-t (1200 mérföldet) utaztak, hogy biztonságba kerüljenek.
Az UNHCR adatainak elemzése szerint 10 menekült gyermekből 9 több mint 500 km-t (300 mérföldet) tett meg otthonától.
Az összes menekült gyermek felének (50 százalékának) 500 és 1000 km (600 mérföld) közötti távolságot kellett megtennie otthonától.
Ez egy olyan távolság, amelyet 10-12 órás autóúttal vagy kétórás repülőúttal lehetne megtenni. De a legtöbb hazájából menekülő menekült gyalog, hajóval vagy más lassabb közlekedési eszközzel utazik.
Sameer az Al Jazeerának elmondta, hogy útját nedves és hideg időben töltötte. „Különböző országokon haladtunk át, de az idő nagy részét erdős és hegyi területeken töltöttük.”
Az utazás fizikai megterhelésén felül Sameer brutalitással nézett szembe a határőrök részéről, akikkel Törökországba és Bulgáriába való átlépéskor találkozott.
„Minden értelemben megvertek minket. Megbökdösték a ruhánkat, és visszaküldtek minket az előző országba.”
Sameer tapasztalata a menekültélettel járó erőszak, ismeretlenség és gyász mikrokozmosza – nemcsak az elvesztett családtagok, hanem az elvesztett otthon miatt is.
„Az a tény, hogy valami elől menekülnek – ami eleve veszélyes, ami traumatikus lehet. Aztán elveszed őket mindentől, amit ismernek, esetleg a barátaiktól, talán még a családjuktól is, egy olyan helyre mennek, amit nem ismernek, egy idegen helyre, ami mind akadályozhatja a felépülésüket” – mondja Trickey az Al Jazeerának.
Amikor végre elérik úti céljukat: 14-en Iránban, 11-en pedig Törökországban kötnek ki
Sameer azon kis százalékú gyermekmenekültek egyike, akik az Egyesült Királyságban kötöttek ki. 2024-ben a menekültek fő befogadó országai Irán (1,8 millió), Törökország (1,4 millió) és Uganda (965 000) voltak.
Az Al Jazeerának elmesélte, hogyan kötött ki végül az Egyesült Királyságban. „Először is, amikor megpróbáltam átkelni a csatornán, a hajó megfulladt, és a francia rendőrség húzott ki minket.”
Miután éjfélkor egy másik hajóra szállt, Sameer reggel elérte a brit partokat, ezzel véget vetve 18 hónapos utazásának.
A befogadó országba érkezéskor a menekültek gyakran további kockázatokkal néznek szembe, például azzal, hogy fogvatartási központokban tartják őket.
„Néhány ember számára ez [a fogvatartási központokban való tartás] a legrosszabb” – mondta Trickey az Al Jazeerának. „Tudják, ez volt a legnagyobb trauma.”
Sameer érkezéskor sokkal befogadóbb élményben volt része. „A brit rendőrség kedves és nagyon gyengéd volt. És nagyon gyengéden bántak velünk. Elvittek minket egy helyre, ahol ruhát és ételt is biztosítottak.”
„Soha nem láttam a testvéremet”: Hányan vannak közülük kísérő nélkül?
Az UNHCR szerint körülbelül 153 300 gyermek van kísérő nélkül, vagy elválasztották őket gyámjától és családjától.
Sameert elválasztották testvérétől Törökországban. „Engem másfelé küldtek, őt is másfelé, és azóta soha nem láttam a testvéremet, és nem tudok a hogylétéről vagy a hollétéről” – mondta Sameer az Al Jazeerának.
Vannak gyerekek, akik egyedül utaznak, mert a szüleik küldték őket a túlélésük biztosítása érdekében, míg mások árvák.
Peter Ventevogel, az UNHCR vezető mentálhigiénés és pszichoszociális támogatója az Al Jazeerának elmondta: „Ha jó szociális rendszerben élsz, biztonságban érzed magad, akkor úgy érzed, hogy kevésbé vagy érintett. De a gyermekek esetében ez a hatás még erősebb.
„Vannak esettanulmányaink szörnyű helyzetben lévő gyermekekről, de amíg az anyjukkal vannak, ha kisgyermekről van szó, és az anya képes közvetíteni ezt a biztonságérzetet, akkor sok következmény tompítható, ami azt is jelenti, hogy a kitelepítési környezetben, ahol a családi struktúrák felbomlanak, több problémát látunk a gyermekek körében.”
Az észak-írországi Queen’s University Belfast és Ulster University tudósai által végzett kutatás szerint a kísérő nélküli menekült kiskorúak körében a mentális betegségek és tünetek magas aránya országos és letelepedési kontextusokban egyaránt következetes volt.
De az is számít, hogyan bánnak velük, miután elérik célállomásukat, mondják a szakértők.
Trickey az Al Jazeerának két afganisztáni gyermekről mesél, akikkel együtt dolgozott. „Mindketten Afganisztánból származtak. Mindketten ugyanazon a héten érkeztek az Egyesült Királyságba. Mindketten kísérő nélkül voltak. Az egyiküket egy helyi önkormányzat gondozta, akik találtak egy nevelőszülői helyet, ahol ugyanazt a nyelvet beszélték, hasonló korú gyerekekkel, és ő egyszerűen virágzott.
„A másik, aki ugyanolyan korú, ugyanolyan vagy hasonló tapasztalatokkal rendelkezett, végül egy félig független szállóba került, ahol senki sem beszélte az ő nyelvét. A személyzet eléggé hiányzott, és ő nagyon küzdött. Nagyon-nagyon küzdött a poszttraumás stressz szindrómával és a depresszióval. Tehát ez a stabilitás és a kapcsolat, amit kapsz, valódi különbséget jelenthet abban, hogy feldolgozd azokat a dolgokat, amelyek részben a múltban történtek.”
A poszttraumás stressz, a szorongás és a depresszió magasabb a menekült gyermekeknél
Sameer az Al Jazeerának elmondta: „Azok a jelenetek, amelyeket láttam, nagyon rossz hatással voltak rám, és még mindig, amikor visszaemlékszem rájuk, felzaklatnak.”
A menekült gyerekekkel végzett kutatások szerint az érzelmi zavarok előfordulása általában magasabb, mint a nem menekült gyerekeknél.
Egy tanulmány szerint a poszttraumás stressz zavar (PTSD) teljes előfordulása 23 százalék (minden negyedik) volt a menekült gyerekeknél, a szorongásos zavaroké 16 százalék (minden hatodik), a depresszióé pedig 14 százalék (minden hetedik).
„A traumával kapcsolatos egyik dolog, hogy nagyon magas éberségi állapotban tart” – mondja Trickey. „És azt hiszem, azok, akiknek nincs menekültstátuszuk, állandó félelemben élnek attól, hogy visszaküldik őket oda, ahová elmenekültek.”
Trickey hozzáteszi, hogy nem minden gyermek éli meg a traumát ugyanúgy.
„Egy fontosabb kockázati tényező, a poszttraumás stressz szindróma előrejelzője nem az esemény nagysága, hanem az, hogy mit gondolunk róla. Féltünk? Azt hittük, hogy valaki meg fog halni?
„És a különböző gyerekek más és más dolgokat találnak ijesztőnek. Lesznek olyanok, akik valóban átélik a legszörnyűbb dolgokat, és látszólag egyáltalán nem érzékenyek rájuk, és jól vannak. Lesznek olyanok, akik látszólag jól vannak, de aztán, néha lappangó sebezhetőségnek nevezhetjük, lappangó sebezhetőségük van. És később az életben, akkor alakulnak ki nehézségeik.”
Ventevogel az Al Jazeerának elmondta, hogy a fiatalabb gyermekeknél gyakran több probléma lehet a visszahúzódással, mert nem tudják szavakba önteni, mit éreznek, például amikor „egy gyermek visszahúzódik, abbahagyja a játékot más gyerekekkel, vagy egy gyermek játék közben, a dolgok eljátszásában azt mutatja, hogy valami nincs rendben.
„Ez nem diagnosztikai ok, de ez annak a jele lehet, hogy van valami mélyebb” – mondja Ventevogel.
Trickey elmagyarázza, hogy egy traumára fókuszált terápiás ülés során egy fiú, akivel dolgozott, úgy írta le, min megy keresztül, hogy az agyát egy szemeteskukához hasonlította, ami tele van „összegyűrt papírdarabokkal”, amelyek „minden rossz dolgot” jelképeznek, amin keresztülment.
„És ahogy iskolába megyek, ezek a szemem elé esnek. És amikor lefekszem és elalszom, ezek az álmaimba esnek” – mondta neki a fiú. „De amikor eljövök és meglátlak, kivesszük őket a kukából, és kisimítjuk. Aztán figyelmesen elolvassuk őket, aztán szépen összehajtjuk, majd visszatesszük a kukába. De mivel szépen össze vannak hajtva, ez azt jelenti, hogy nem esnek ki a tetején, és több helyem van a fejemben, hogy más dolgokra gondoljak.”
Sameer esetében a megküzdési képessége a gondolkodásmódján múlott. „Az idő múlásával megszoktam a helyzetet, és most már magabiztosnak és jól érzem magam. És remélem, hogy bármilyen problémával vagy nehézséggel is szembesülök a jövőben, le fogom győzni, és remélhetőleg a dolgok normalizálódnak.”
Köszönet illeti a Gyermekek Társaságát, az Anna Freud Központot/Egyesült Királyság Trauma Tanácsát és az UNHCR-t meglátásaikért és szakértelmükért, amelyek segítettek a gyermekmenekültek nehéz helyzetéről és mentális egészségéről szóló jelentés elkészítésében.
Forrás: Al Jazeera
