Drámai fordulatként úgy tűnt, hogy hétfő kora reggel létrejön egy „tűzszünet” Irán és Izrael között, közel két hétig tartó eszkalálódó konfliktus után, amely megrázta a Közel-Keletet és a globális piacokat.
A nemzetközi támogatással informálisan közvetített és Donald Trump elnök által nyilvánosan bejelentett fegyverszünet az erőszak kitörése óta a legjelentősebb szünetet jelentette az ellenségeskedésben.
A tűzszünet eredeti, teheráni idő szerint hajnali 4 órás végrehajtási határideje előtt azonban Izrael utolsó légicsapásokat indított Irán nyugati részén lévő állásai ellen.
Válaszul Irán reggel 7:30-ra halasztotta a tűzszünet hivatalos kezdetét, és hajnal előtt ballisztikus rakéták sorozatát indította izraeli városok – köztük Tel-Aviv, Haifa és Beér-Seva – ellen.
Úgy tűnt, a lépés célja nem a további eszkaláció, hanem annak biztosítása volt, hogy Irán mondja ki az utolsó szót katonailag, mielőtt lemondana.
A végső sorongó sortűz hevessége ellenére az iráni tisztviselők megismételték, hogy céljuk korlátozott: megtorlás a legitimitás időszakán belül, nem pedig háború azon túl.
Így, miután mindkét fél egy utolsó tűzpárbajt vívott, a fegyverek elhallgattak – legalábbis egyelőre.
Mindössze néhány órával korábban, az iráni nukleáris infrastruktúra elleni amerikai támadásokat követően, amelyeket B-2 Spirit bombázók indítottak bunkerromboló GBU-57-es lőszerekkel, Irán vasárnap késő este válaszul rakétatámadást indított a katari Al Udeid légibázis ellen – amely a régió legnagyobb amerikai katonai létesítményének és a CENTCOM parancsnoki műveleteinek idegközpontjának ad otthont.
A Győzelem Híre kódnevű támadás gyors és élesen korlátozott volt. De annak ellenére, hogy egy amerikai bázist vett célba, nem eszkalációra való kiáltás volt – hanem egy gondosan kalibrált üzenet: Válaszolunk, de nem provokálunk háborút.
Irán azt állítja, hogy 14 rakétát lőtt ki – ugyanannyit, amennyit az Egyesült Államok állítólag a múlt héten az iráni nukleáris létesítmények elleni támadás során Fordowban és Natanzban használt.
Ezek közül Teherán szerint három rakéta sikeresen eltalálta a katari bázist. Katar védelmi minisztériuma ezzel szemben arról számolt be, hogy csak hét rakétát indítottak, amelyek közül csak egy sértette meg a légvédelmet.
De a lényeg sosem a nyers katonai hatás volt. A támadás, akárcsak Irán 2020-as rakétatámadása Kászim Szulejmáni tábornok meggyilkolása után, a szimbolizmus és a visszafogottság közötti egyensúly megteremtésére irányult.
Miért Katar?
Ami még meglepőbbé teszi a támadást, az a földrajzi elhelyezkedése.
Katar nem csupán egy újabb Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) állam – Irán legközelebbi partnere az arab világban. A két ország osztozik a világ legnagyobb földgázmezőjén, és az energiapolitikától a regionális diplomáciáig mindenben együttműködik.
De azzal, hogy Al Udeidre támadott, Irán egy kiszámított fogadást tett: arra, hogy Katar a gesztust Washingtonnak szóló jelzésként fogja értelmezni, nem pedig Dohára leselkedő fenyegetésként.
Az iráni tisztviselők azzal indokolták a támadást, hogy Al Udeid központi szerepet játszik az amerikai katonai műveletekben a közel-keleten. A valóság azonban ennél sokkal rétegzettebb.
Több regionális forrás szerint Irán valószínűleg hátsó csatornán értesítette szándékait a katari tisztviselőkről, akik viszont elősegítették az amerikai személyzet evakuálását.
Ebben az összefüggésben a bázis volt a legbiztonságosabb hely Irán számára, hogy üzenetet küldjön minimális amerikai áldozatok kockázatával – és ami döntő fontosságú, anélkül, hogy teljes körű háborút robbantana ki.
Úgy tűnt, Trump elnök megerősítette ezt a számítást. „Nagyon gyenge támadás” – tette közzé a közösségi médiában. „Irán korán értesítette a hatóságokat. Köszönöm nekik ezért. Itt az ideje a békének.”
De még ez a megfontolt válasz sem védte meg Iránt a diplomáciai visszavágástól.
Az Öböl-menti arab államok mindegyike gyorsan elítélte a támadást, beleértve Szaúd-Arábiát is, amely teljes mértékben támogatta „Katar által szükségesnek ítélt bármely intézkedést”.
Katar a maga részéről ritka nyilvános megrovást adott ki, elítélve a szuverenitása elleni támadást, miközben finoman Izraelre mutatva a regionális instabilitás forrásaként.
Egy, az ománi nyilatkozatot visszhangzó nyilatkozatban a katari tisztviselők „sokkolták” magukat a csapás miatt, de hangsúlyozták, hogy Izrael iráni területen végrehajtott kezdeti csapásai gyújtották meg a jelenlegi gyújtózsinórt.
Katar azonban nemcsak a regionális eszkaláció áldozataként pozicionálta magát, hanem potenciális béketeremtőként is, és tűzszüneti tervet javasolt a két állam között. A GCC államai is támogatták ezt az elképzelést.
Az ok világos: mindenki megérti, hogy a további provokáció veszélyeztetheti a régió gazdasági életvonalait – különösen a Hormuzi-szorost, amelyen keresztül a világ tengeri úton szállított olajának egyharmada folyik. Bármilyen nyílt konfrontáció Iránnal egy olyan energiasokkot kockáztat, amelyet nem engedhetnek meg maguknak.
Ez a diplomáciai nyitány gyorsan népszerűvé vált. Órákon belül Trump elnök ideiglenes tűzszünetet jelentett be Irán és Izrael között, gratulálva mindkét kormánynak a „további vérontás elkerüléséért”, és kijelentve, hogy ez a pillanat „a béke győzelme a Közel-Keleten”.
Megdöbbentő nyilatkozat volt, különösen a hetekig tartó fokozott feszültség után.
Irán válasza azonban óvatos volt. Abbász Aragcsi, Irán fő tárgyalója és jelenleg az egyik vezető válságdiplomata, az X-en kijelentette, hogy „Ha Izrael helyi idő szerint hajnali 4 óráig leállítja az iráni célpontok elleni támadásait, Iránnak nincs terve a legutóbbi izraeli műveletekre való válaszadásra.”
Törékeny béke
A tűzszünet egyelőre talán tart – de az alapjai legjobb esetben is törékenyek. Az alapvető viták – mind a régiek, mind az újonnan kialakultak – továbbra is megoldatlanok.
A 12 napos konfliktus újabb geopolitikai sebeket, megkeményedett nacionalista érzelmeket okozott, és megbomlott a már amúgy is törékeny regionális szövetségek.
Bármely állandó fegyverszünethez ritka feltételek egybeesésére lenne szükség: a konfliktus kezdeményezőjének hivatalos elismerésére, a háborús veszteségek közösen elfogadott értékelésére, az agresszor nemzetközi elítélésére, valamint kötelező érvényű garanciákra arra vonatkozóan, hogy az ellenségeskedés nem folytatódik.
Ezek közül jelenleg egyik sem megvalósítható. Sem Izrael, sem Irán nem hajlandó elfogadni a bűnösséget. Egyik fél sem bízik a nemzetközi mechanizmusokban a biztonság garantálása érdekében.
És egyetlen harmadik fél sem rendelkezik elegendő legitimitással ahhoz, hogy ilyen békét érvényesítsen. Figyelemre méltó, hogy a tűzszünet gondolatát Teheránban szkepticizmussal tekintik.
Sokan úgy vélik, hogy az ideiglenes fegyverszünetek csupán lehetővé teszik Izrael számára, hogy átszervezze erőit, feltöltse rakétakészleteit és megerősítse a légvédelmet – csak hogy aztán újraindítsa a műveleteket Irán ellen, hasonlóan a Gázában, Libanonban vagy Szíriában kötött rövid életű tűzszünetekhez.
Irán számára tehát az időszakos eszkaláció előnyösebb lehet, mint az Izrael javára visszaállító tűzszünetek.
Még ezeken az akadályokon túl is ott rejlik a konfliktus mélyebb oka: Irán nukleáris programja.
A jelenlegi válságot Izrael titkos támadásai katalizálták az iráni nukleáris infrastruktúra ellen, miközben attól tartottak, hogy a dúsítási kapacitás túllépi a Tel-Aviv és nyugati szövetségesei által tolerálhatónak ítélt küszöbértékeket.
Teherán viszont szuverén jognak tekintette a saját területén történő urándúsítást. Ha ennek az eszkalációnak a célja az volt, hogy Iránt arra kényszerítse, hogy feladja ezt a képességet, úgy tűnik, kudarcot vallott.
Miután súlyos árat fizetett érte, az iráni tisztviselők most még kevésbé valószínű, hogy elismerik ezt. „Irán keményen küzdött” – mondta egy magas rangú regionális diplomata –, „nem azért, hogy feladja a dúsítást, hanem hogy megőrizze azt.”
Az Egyesült Államok, amely Izrael nyomása és Irán ellenállása között csapdába esett, eddig elkerülte ezt a központi kérdést.
Sokan úgy vélik, hogy amíg nem foglalkoznak vele, a régió továbbra is késélen fog állni.
Valóban, Irán vezetői világossá tették, hogy bár az Egyesült Államokkal való konfliktus széttagolt, az Izraellel vívott háború korántsem ért véget.
Teherán állítólag egy elhúzódó, alacsony intenzitású hadjáratra készül – egy felőrlő háborúra, amelyet rakétasorozatokkal, kibertámadásokkal és proxy műveletekkel vívnak.
Irán korlátozott válasza mögött nemcsak a visszafogottság húzódott meg, hanem stratégiai egyértelműség is: bár teljes mértékben szövetséges Izraellel, az Egyesült Államoknak nem szabadna többé részt vennie e gladiátorok párbajában.
Egyelőre a rakéták leálltak. De ebben a régióban a csend ritkán jelent békét – csak a viharok közötti szünet.
FORRÁS: TRT World
