Amikor Izrael szélsőjobboldali biztonsági miniszterét beszólták az Egyesült Államokban, a világ bepillantást nyerhetett a hírnevébe. De a palesztinok számára, különösen azoknak, akik a börtönrendszerének vannak alávetve, a háborús bűnös vádja nem sértés – hanem tény.
Gázaváros, Gáza – Amikor Itamar Ben-Gvir izraeli nemzetbiztonsági minisztert kedden New York-i látogatása során becsmérelték és „háborús bűnösnek” nevezték, a nemzetközi média egyes tagjai rendkívülinek nevezték a cserét.
De a palesztinok, különösen a Gázában élők számára ez aligha volt meglepő. Sőt, feltehető a kérdés, hogy miért tartott ilyen sokáig.
Ben-Gvir rasszista múltja hosszú, provokációi számosak. De ami engem személyesen a legjobban feldühített, mint palesztin és újságíró Gázában, az a bebörtönzöttek elleni háborúja, az a megszállottsága, hogy a bebörtönzést a kegyetlenség színházává változtassa. Amit sokan láttak a világban azon a manhattani járdán, azt mi átéltük. És ami még rosszabb.
A megszállás komor építészetében az izraeli börtönök régóta a kegyetlenség rejtett kamrái. De az utóbbi időben nem más, mint maga Ben-Gvir tárta fel őket teljes, brutális tisztasággal.
Egykor szélsőséges szélsőséges volt, most egy olyan rendszert vezet, amelyben az embertelenítés nem a politika következménye, hanem maga a politika.
2024 júniusában kijelentette: „Fejbe kellene lőnünk a foglyokat, ahelyett, hogy több ételt adnánk nekik.” Ez nem egy szónoki baklövés volt. Őszinte betekintés egy államilag támogatott kínzás rezsimjébe, amely csak fokozódott az ő vezetése alatt.
Idén év elején, februárban Ben-Gvir büszkén megosztott egy videót palesztin fogvatartottakról, akik puskák csövei alatt térdelnek, és arra kényszerülnek, hogy újrafestsék a börtönfalakat, amelyeket egykor dacos szlogenekkel jelöltek meg: „Jeruzsálem arab”, „Nem felejtünk, nem bocsátunk meg.” Majd áprilisban nyilvánosan ünnepelt egy jelentést, amely részletezte az új földalatti fogvatartási helyek létrehozását, sötét, levegőtlen, hangtalan cellákat, amelyeket az október 7. után letartóztatott több ezer ember számára terveztek. Ezek nem metaforikus börtönök. Szó szerint értendők.
A dehumanizáció gépezetén belül
Közel 10 000 ismert palesztin fogoly és további több ezer „eltűnt” Gázából fogvatartott élete bontakozik ki ezekben a komor cellákban.
Testüket megbilincselték. Sikolyaikat elnyelte a vastag beton. Emberiségüket szisztematikusan megfosztották tőlük – derült ki a foglyok ügyeivel foglalkozó szervezetek, köztük a Palesztin Foglyok Klubja és a Fogvatartottak Ügyeivel Foglalkozó Bizottság által kiadott közös nyilatkozatból.
Izrael gázai népirtó kampányának kezdete óta több mint 16 400 palesztint tartóztattak le, köztük 510 nőt és 1300 gyermeket. A gázai adatok továbbra is bizonytalanok, az erőszakos eltűnések homályosítják őket, de a szenvedés arca félreérthetetlen.
Körülményeik nem a háború maradványai; évtizedek alatt tökéletesített és a kormány alatt fokozódott rendszerek. A volt fogvatartottakkal folytatott legutóbbi beszélgetések során egyetlen minta rajzolódik ki: elszigeteltség, fizikai bántalmazás, pszichológiai pusztítás, valamint a jogi és emberi jogok teljes megtagadása.
Egy volt fogvatartott, akit 2024 februárjában tartóztattak le Gáza Sudzsájjá negyedében, elmondta, hogy két napig kézzel és lábbal bilincsben tartották egy koromsötét szobában, ahol még az ujjait sem látta. A bűne? Rokonságban áll valakivel, akit állítólag ellenállásban vettek részt.
„Egy ideig azt hittem” – mondta –, „hogy meghaltam.” Fejbe verték, amíg fehér villanásokat nem látott. Később fémmel rögzített kötelekkel kötözték meg, amelyek a csuklójába fúródtak. Az étel állott, a padlóra dobált darabka volt. Az élmény, mondta, olyan volt, mint egy horrorfilm – amelyben maga a valóság omlott össze.
Egy másik nő, akit januárban tartóztattak le egy menekülttáborban, felidézte azt a pillanatot, amikor a katonák jeges vizet öntöttek a testére, mielőtt teherautóra rakták. Bekötött szemmel, dideregve, idegenek közé szorulva állt egy teljes napon át pihenés nélkül. A szexuális erőszakkal való fenyegetések nem a kihallgatás során jöttek – a szállítás során, a fogsága háttérzajába rétegződve.
„A trauma nem szűnt meg, amikor elmentem” – mondta. „Még mindig nem.”
Rafahból pedig egy hónapokig vádemelés nélkül fogva tartott férfi mesélt arról a pillanatról, amikor a kihallgatók a felesége és gyermekei fehér lepelbe burkolt fényképét mutatták neki, akik azt állították, hogy egy légicsapásban vesztették életüket. A fájdalom elöntötte – összeesett. Később rájött, hogy mindez hazugság volt, egy taktika, amelynek célja a megtörése volt. „Nem információt kerestek” – mondta. „Azt tesztelték, hogy mennyit veszíthetek anélkül, hogy meghalnék.”
Ezek a történetek nem elszigeteltek. Egy struktúrát alkotnak, egy erőszakos rendszert, amelyet bebörtönzésnek álcáztak. Az alvást nem engedik meg nekik, az ügyvédekhez való hozzáférés nem létezik, az orvosi ellátás megtagadva, és még az alapvető mozgás is az engedelmességhez kötött. A fogvatartottaknak már nem mondják meg, miért tartják őket fogva. Sok esetben egyáltalán nem mondanak nekik semmit.
Kodifikált törlés
Ben-Gvir nem titkolta ezt. Kodifikálta. Hivatali ideje nem a biztonság javításáról szól, hanem magának a palesztin emberségnek az eszméjének a eltörléséről. Börtönrendszere nem hibásan működik. Pontosan úgy működik, ahogy kell: megalázni, kitörölni és elpusztítani.
És mégis, minden esély ellenére a palesztin foglyok ellenállnak, gyakran a legkisebb, legcsendesebb módon.
Vannak, akik az őrök léptei alapján számolják az órákat. Mások a Korán verseit memorizálják, neveket vésnek a falakba, vagy egyszerűen nem hajlandók elfelejteni, hogy kik ők. Ezekben a cselekedetekben nemcsak ellenállás van, hanem tanúságtétel is.
Ez a tanúságtétel, amely most eljut a külvilághoz, többet követel, mint szimpátiát. Politikai elismerést követel. Elszámoltathatóságot követel. Ezek nem elszigetelt visszaélések vagy háborús túlkapások. Logikus következményei annak az államnak, amely nyíltan bejelenti, és amelynek nemzetközi támogatói csendben elnézik egy egész nép méltóságteljes létezéshez való jogának eltörlését.
Ben-Gvir hisz a kegyetlenség hasznosságában. Hogy a félelem, a megaláztatás és az éhezés a palesztinokat engedelmességre kényszeríti. De az ezekből a börtönökből előbukkanó történetek egy másik igazságról szólnak: hogy még a beton és a csend alá temetve is, egy nép még mindig emlékezhet, és még mindig kitart.
Tehát amikor New Yorkban a tüntetők háborús bűnösnek nevezték, nem bekiabáltak. Az igazat mondták. Az egyetlen tragédia az, hogy olyan sokáig tartott, mire bárki kívülről kimondta.
Messze túl vagyunk a hihető tagadás határán. A kérdés már nem az, hogy a nemzetközi közösség tudja-e, mi történik. Tudja.
A kérdés most az, hogy végre cselekszik-e?
FORRÁS: TRT World
