Gázában a félelem és a szorongás hangjait halljuk. Túl jól ismerjük őket: a kémdrónok zümmögését a fejünk felett, a mentőautók sikoltozását a keskeny utcákon, a katonai repülőgépek dübörgését, a bombázások mennydörgését, a romok alatt rekedt emberek kiáltásait, és most egy új hangot: az üres gázpalackok éles csörömpölését.
Régen jól ismertük a gáztűzhely égőfejének apró kattanását – azt a kis szikrát a nap elején, ami azt jelentette, hogy közeleg egy meleg étel vagy egy csésze tea. Most ez a hang eltűnt, helyét az üresség kongó csattanása vette át.
Az utolsó csepp főzőgázt a ramadán közepén használtuk el. Mint minden más gázai család, mi is tűzifához fordultunk. Emlékszem, anyám azt mondta: „Mától kezdve még egy csésze teát sem tudunk főzni szuhúrra.”
Ez azért van, mert egy tűzgyújtás, akár egy pislákolt fény éjszaka is vonzhat egy drónt vagy egy quadcoptert, ami légicsapást vagy golyózáport eredményezhet. Nem tudjuk, miért célozzák meg az éjszakai fényt, de tudjuk, hogy nincs jogunk megkérdezni.
Így hát hideg ételt ettünk szuhúrnak, és a tüzet az iftárnak tettük félre.
Miután a múlt hónapban a gázhiány miatt bezártak a pékségek, megnőtt a tűztől való függés – nemcsak a családunk, hanem mindenki számára. Sokan rögtönzött agyagkemencéket vagy tüzeket építettek sikátorokban vagy sátrak között, hogy kenyeret süssenek.
Sűrű, fekete füst száll a levegőben – nem a lövedékek halálának füstje, hanem az élet füstje, amely lassan öl minket.
Minden reggel köhögve ébredünk – nem egy múló köhögés, hanem egy mély, kitartó, fojtogató köhögés, amely végigszáguld a mellkasunkon.
Aztán a testvéremmel elsétálunk a környékünk szélére, ahol egy férfi egy kocsi hátuljáról árul fát. Lebombázott épületekből, kidőlt fákból, törött bútorokból, valamint házak és iskolák romjaiból szedi össze.
Visszuk vissza, amit gyenge testünk bír, és továbblépünk a következő szenvedésre: a fa elégetésére. Ez nem könnyű. Órákig tartó favágást és törést, valamint por belélegzését igényli. Apánk, annak ellenére, hogy légszomjban szenved, ragaszkodik a segítséghez. Ez a makacssága mindennapos viták forrásává vált, különösen közte és a bátyám között.
Ahogy meggyújtjuk a tüzet, a szemünk vörösbe borul a füsttől, a torkunk csíp. A köhögés fokozódik.
A tűzifa hihetetlenül drága lett. A háború előtt egy dollárt fizettünk nyolc kilónkért, de most ennyiért csak egy kilót – vagy akár kevesebbet is – lehet venni.
Az elszegényedés sok embert arra kényszerített, hogy kivágja a saját fáit. A környékünkön szinte teljesen eltűnt a zöld növényzet. Sok szomszédunk elkezdte kivágni az udvarán termesztett fákat. Még mi is elkezdtük használni az olajfánk ágait – ugyanazon a fán, amelyhez fiatalon soha nem mertünk hozzányúlni, attól tartva, hogy ha megbolygatjuk, a virágok lehullanak, és kevesebb olajbogyó terem.
Azoknak a családoknak, akiknek nincsenek fáik, amiket kivághatnának, a műanyag, a gumi és a szemét elégetéséhez folyamodtak – bármihez, ami meggyulladhat. De ezeknek az anyagoknak az elégetése mérgező füstöket bocsát ki, amelyek megmérgezik a belélegzett levegőt, és beszivárognak az általuk főzött ételekbe. A műanyag íze minden falathoz hozzátapad, minden étkezést egészségügyi kockázattá változtatva.
A füstnek való állandó kitettség súlyos légzési nehézségeket és krónikus betegségeket okozhat, sőt életveszélyes betegségekhez, például rákhoz is vezethet. Mégis, milyen választásuk van az embereknek? Tűz nélkül nincs étel.
Van valami mélyen kegyetlen a konyha átalakulásában – a család és a vendégszeretet szimbólumából mérgező zónává. A tűz, amely egykor meleget jelentett, most égeti a tüdőnket és a szemünket. Az elkészített ételeket aligha nevezhetjük annak: lencseleves; fertőzött lisztből készült kenyér vagy homokkal kevert liszt. Az ételkészítés örömét félelem, fájdalom és kimerültség váltotta fel.
A főzőgáz hiánya többet tett, mint hogy megbénította az élelemhez való hozzáférésünket – lebontotta azokat a rituálékat, amelyek összetartják a családokat. Az étkezés már nem az összegyűlés és a családi időtöltés ideje, hanem a kitartás ideje. A köhögés ideje. Az imádkozás ideje, hogy a mai tűz ne tegyen valakit túl beteggé.
Ha egy bomba nem öl meg minket, lassabb halállal nézünk szembe: csendes, mérgező és ugyanolyan kegyetlen halállal.
Ez ma Gáza.
Egy olyan hely, ahol a túlélés azt jelenti, hogy mérget lélegezünk be, csak hogy reggel igyunk egy csésze teát.
Egy hely, ahol a tűzifa értékesebbé vált, mint az arany.
Egy hely, ahol még az egyszerű evést is fegyverré tették.
És mégis, égünk.
Köhögünk.
Továbbmegyünk.
Milyen más választásunk van?
A cikkben kifejtett nézetek a szerző sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Al Jazeera szerkesztői álláspontját.
