Ismerem ezeknek a szavaknak a súlyát. Nem írom őket könnyedén. Azért írom őket, mert fáradt vagyok az eufemizmusoktól. Unod már, hogy ez egy konfliktus, amikor ez egyértelműen mészárlás. ”
Nehéz megmagyarázni azt az érzést, hogy a hazád ketrecbe zsugorod. Annak megismerése, hogy a családja még mindig benne van – egy fullasztó sarokba kerül, amely már a Föld egyik leginkább zsúfolt helye volt.
Ha hallja, hogy anyád hangja remeg, ahogy azt mondja, hogy sehova nem mentek. Nem észak. Nem délre. Nem kelet. Még a tengerhez sem, mert a tenger most csak a hadihajók és a robbanások visszhangját hozza. Ez most Gázai: egy csapdára redukált terület.
Az elmúlt hónapokban közel kétmillió palesztinot toltak be egy olyan földrészbe, amely önmagában már fragmentum volt. Gáza mindössze 365 négyzetkilométer. Ez azt jelenti, hogy több mint 2,3 millió embert szorítanak be alig több mint 120 négyzetkilométerre. Ez egy közel 20 000 ember, négyzetkilométerenkénti népsűrűség – több mint tízszeresére London, több mint bármely nagyobb város a földön.
Az iskolák kollégiumokká, idegenekkel megosztott padlókká váltak, és a kenyér emlékévé vált. Nincsenek sátrak. Nincs tiszta víz. Nincs étel. És nincs csend.
Amikor felhívom a családomat Gázában – azok, akik túlélték a legújabb izraeli légitámadásokat – hallom a káoszt: a csecsemők sírnak, a távoli robbanások ropogása, az üres edények csípése.
Unokahúgom azt mondja nekem, hogy most már tizenegy más emberrel osztja meg a padlót egy olyan iskolában, amelyet soha nem éltek. Az unokatestvérem, a négyes apám, a múlt héten szöveges üzenetet küldött nekem: „Két órát sorba állunk egy elavult kenyérdarabhoz. Puddlesből vizet iszunk. Izrael éhez minket, majd újra bombáz bennünket.”
Ebben nincs túlzás. Nincs szükség metaforára. Erre gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy „koncentrációs tábor”.
Igen, ezeket a szavakat használom, mert mi másnak hívja azt, hogy egy populációt egyre szűkítő térbe állítsa, hogy megfosztja őket az ételektől, a víztől és az orvostudománytól, hogy bombázza őket kilépés vagy megtorlás nélkül. Ez nem pusztán háború. Mi másnak hívhatjuk ezt, ha egy állam nemcsak az irányítást tervezi, hanem a szándékos, szisztematikus elszigetelés és pusztításról?
Történelmileg az emberek haboznak, hogy ezt a kifejezést a holokauszt borzalmainak tiszteletben tartják. De ha tiszteletben kell tartani a történetet, akkor meg kell tanulnunk belőle.
A náci Németországban olyan koncentrációs táborokat építettek, mint a Sachsenhausen és a Dachau, hogy izoláljanak, ellenőrizzenek és végül elpusztítsák az emberek csoportjait, amelyeket a rendszer nem kívánatosnak tart.
A mai Gáza sűrűbben tele van, mint Dachau valaha volt. És mégis, a lakosok csapdába esnek egy szabadtéri börtönben, amelynek falai történelemből és közömbösségből állnak.
A koncentrációs táborok hasonló szerkezeti logikája
Túlzsúfolás: Auschwitz, a legszorgalmasabb, 1200 testet a 700 -ra épített laktanyába kényszerítette. A Gázai déli folyosó most közel kétmillió embert tart olyan helyen, amely soha nem volt ilyen sűrűség fenntartása. Ez egy könyörtelen tömörítés helye.
Menedék: Auschwitzban a foglyok szalmán aludtak – most sor után, válltól vállig. Gázában azok, akik egy sátrat találnak, a földön alszanak, ha szerencséjük van. Mások műanyag tarpok vagy nyitott égbolt alatt pihennek. A magánélet megtagadása. A nők az idegenek körében ápolják csecsemőiket. A családok menedékhelye a törmelék alatt.
Higiénia: Auschwitz -i latrinok durvaak voltak, de jelen voltak. Gázában a szennyvíz a menedékhelyekbe szivárog. A szeméthomlók kollekció hiányában. A víz nem remekíthető. A gyerekek pocsolyákban fürödnek, gyakran ugyanazok, ahol az állatok ürülnek. A betegség elterjedt, ellenőrizetlen és nem ismert.
Orvosi összeomlás: Auschwitzban a betegség a rendszer része volt. Tehát Gázában is. Több mint 1400 orvosi dolgozót öltek meg. A kórházakat bombázták vagy elfogytak az üzemanyag. A gyerekek sebeit meghalnak, senkit sem hagynak kezelni. A tömeges sírok napi rituálékká válnak.
Nem járulékos károk
Miután kényszerítette a palesztinokat Gázai északi és központi részeiből, Izrael délre bocsátotta őket, ígérve a biztonságot. De Rafah és Khan Younis célokká váltak.
Az izraeli erők bombázták azokat a területeket, amelyeket „biztonságos zónáknak” nyilvánítottak. Teljes blokkolást vezetett be az ételekre, a vízre, a gyógyszerre és az üzemanyagra. És egy rövid tűzszünet után, majd újra bombázni kezdtek.
Azóta ezreket öltek meg. Több ezer megsebesült, sokan nők és gyermekek. A szenvedés mértéke elképzelhetetlen, de nem szándékos. Ez nem járulékos kár. Ez egy taktika.
Nem hagyhatom abba a gondolkodást az apámról, aki 1948 -ban a Nakbán élt, és mindig azt mondta nekünk: „Elvitték a földünket, de nem a szellemünket.” Gyerekként, mezítláb és büszke. Most 80 éves, egy sátorban egy vékony matracon fekszik, és ugyanazok a ligetek laposulása figyeli – és az unokái ismét menekültekké váltak, ezúttal a saját otthonuk törmelékének tetején.
Néhányan etnikai tisztításnak hívják. Mások népirtásnak hívják. Úgy hívom, amit a bélem mond nekem: egy nép lassú mozgású megsemmisítése, a világ oldalról nézve. Gáza nem csak ostrom alatt van. Gázát törölik.
Ismerem ezeknek a szavaknak a súlyát. Nem írom őket könnyedén. De azért írom őket, mert fáradt vagyok az eufemizmusoktól. Unod már az üreges „mindkét oldal” nyelvét. Unod már, hogy ez egy konfliktus, amikor ez egyértelműen mészárlás.
Azért írok, mert testvéreimnek már nincs otthona. Unokaöccseimnek és unokahúgomnak már nincs iskolája. A szüleimnek már nincs kórháza. Az embereimnek már nincs jövője – hacsak nem kezdjük el ezt hívni.
Ez egy koncentrációs tábor. Az óránkon.
Forrás: TRT World