Izraelt az apartheid címkével társítják az utóbbi időben; az olyan éves események világszerte, mint az Izraeli Apartheid Hét, sokat tettek azért, hogy normalizálják ezt az összefüggést. Természetesen Izrael szószólói ragaszkodnak ahhoz, hogy mindez ostobaság, sőt, hogyan gyakorolhatná Izrael az apartheidet, amikor „arab” bírák vagy Kneszet-tagok vannak? Hogyan vádolhatná bárki Izraelt ilyen gyakorlattal, amikor minden állampolgár szavazhat?
Merüljünk el egy kicsit mélyebben ebben a kérdésben, és próbáljunk meg választ találni rá.
Először is fontos meghatározni, hogy mit értünk apartheid alatt. Széles körben elterjedt tévhit, hogy az apartheid kizárólag Dél-Afrika esetére utal. Bár érthető, hogy az emberek Dél-Afrikára gondolnak, amikor az apartheidről beszélnek, fontos felismerni, hogy ez csupán egyik megnyilvánulása volt, és hogy különböző rezsimek voltak, különböző konfigurációkkal, amelyek ugyanazt a rendszert tartották fenn.
A Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statútuma szerint az apartheid bűncselekményét a következőképpen határozzák meg:
„Az apartheid bűncselekménye” az 1. bekezdésben említettekhez hasonló jellegű embertelen cselekményeket jelent, amelyeket egy faji csoport által bármely más faji csoport vagy csoportok feletti szisztematikus elnyomás és uralom intézményesített rezsimjének keretében követnek el, és e rezsim fenntartásának szándékával követnek el;”
Az 1. bekezdésben számos embertelen cselekmény sorolható fel, de esetünkre a legfontosabbak a következők:
Lakossági kitoloncolás vagy erőszakos áttelepítés.
Börtönbüntetés és súlyos szabadságvesztés.
Etikai, vallási vagy nemzeti származáson alapuló üldöztetés.
Hasonló jellegű egyéb embertelen cselekmények, amelyek szándékosan nagy szenvedést, vagy súlyos testi, mentális vagy fizikai sérülést okoznak.
Vitathatatlan, hogy Izrael ezeket a cselekményeket palesztinokkal szemben gyakorolja, a zöld vonalon belül és kívül egyaránt. Az is vitathatatlan, hogy mint egy gyarmati ideológiára épülő állam, amely egy etnikai csoportot a többivel szemben előnyben részesít, cselekedetei végső soron a felsőbbrendűség ezen rendszerének fenntartására irányulnak.
Észre fogja venni, hogy ebben a leírásban sehol sem szerepel, hogy ha az elnyomott kisebbséghez tartozó bíró van, akkor az megszűnik apartheid rendszernek lenni. Valójában Nelson Mandela sikeres ügyvéd volt. Az az ellenérv, hogy vannak „arab” bírák vagy rendőrök, már nem meggyőző, ha rájövünk, hogy a rendszernek nem kell Dél-Afrika teljes másolatának lennie ahhoz, hogy a rendszernek számítson. Apartheid.
Az, hogy a Kneszetben vannak „arab” tagok, nem is olyan erős eltévedés, mint ahogy az izraeli szószólók hiszik, egyszerűen azért, mert van már precedens arra, hogy egy apartheid állam parlamenti képviselői elnyomott őslakos csoportból származnak. Ez a precedens Dél-Rodézia. Annak ellenére, hogy bizonyos számú fekete parlamenti képviselőt engedélyeztek, továbbra is egy fehér kisebbség által irányított rasszista entitás volt, azzal a nagyon őszintén kinyilvánított céllal, hogy fehér államként fenntartsa magát.
Ahogy biztosan észrevetted, zárójelben az „arabokra” utaltam, ez azért van, mert a zöld vonalon belül élő palesztinok többsége inkább palesztinnak nevezi magát, nem pedig pusztán arabnak. Természetesen ez fenyegetést jelent az izraeli narratívára, miszerint a palesztinok nem léteznek népként [erről bővebben itt olvashatsz], így még akkor is, amikor szimbolizálják őket az egalitarizmusuk bizonyítására tett kísérletükben, egyidejűleg megpróbálják eltörölni tényleges identitásukat.
Most, hogy meghatároztuk az apartheid jelentését, és hogy az elnyomott csoport néhány tagjának magas beosztású pozícióban való jelenléte irreleváns a definíció szempontjából, továbbléphetünk válaszunk következő részére.
Az az érv, hogy Izrael nem gyakorol apartheidet, egy nagyon fontos kikötésen alapul: azon, hogy különbséget teszünk Izrael és az Izrael által uralt területek között. A gyakorlatban azonban ez a megkülönböztetés funkcionálisan értelmetlen. (Még ezt a kikötést követve is, Izrael maga határozottan nem demokrácia, legjobb esetben is etnokráciának nevezhető [erről bővebben itt olvashat]).
A gyakorlatban Izrael mindent ural a folyótól a tengerig, ez az egyetlen szuverén hatalom, amely a terület minden lakójának életét irányítja. Tudom, hogy néhányan a Palesztin Hatóságra fognak rámutatni, de a valóságban a Palesztin Hatóság a megszállt területek igazgatására van korlátozva, valódi hatalom, szuverenitás vagy befolyás nélkül.
Például a Palesztin Hatóság még azt sem tudja meghatározni, hogy ki a palesztin állampolgár. A palesztinok állampolgársági nyilvántartása de facto izraeli ellenőrzés alatt áll. Ez azt jelenti, hogy ha egy palesztin nem palesztinnal köt házasságot, a házastársa soha nem kaphat palesztin állampolgárságot, mivel Izrael demográfiai megszállottságai nem tennék lehetővé a palesztin népesség megelőzhető növekedését. Még Abbásznak is egyeztetnie kell az izraeli hadsereggel, hogy más palesztin városokat, egy olyan „ország” városait látogathassa meg, amelynek állítólag ő az elnöke.
Vízválasztó pillanatban a B’Tselem, Izrael legnagyobb emberi jogi csoportja nemrégiben közzétett egy jelentést, amely hivatalosan is apartheidnek nevezi az izraeli gyakorlatokat, és a következőket állítja:
„Bár demográfiai egyenlőség van a két itt élő nép között, az életet úgy alakítják, hogy csak az egyik fele élvezi a politikai hatalom, a föld erőforrásainak, a jogoknak, a szabadságoknak és a védelemnek a túlnyomó többségét. Nagy teljesítmény fenntartani ezt a jogfosztottságot. Még inkább az, hogy sikeresen demokráciaként reklámozzák (a „zöld vonalon” – az 1949-es fegyverszüneti vonalon – belül), amelyhez ideiglenes megszállás kapcsolódik. Valójában egyetlen kormány uralkodik mindenki és minden felett a folyó és a tenger között, ugyanazt a szervezőelvet követve mindenhol, ahol ellenőrzése alatt áll, azon dolgozik, hogy előmozdítsa és fenntartsa az egyik népcsoport – a zsidók – felsőbbrendűségét a másik – a palesztinok – felett. Ez az apartheid.”
Így folytatták:
„Nincs egyetlen négyzetcentiméternyi hely sem Izrael ellenőrzése alatt álló területen, ahol egy palesztin és egy zsidó egyenlő lenne. Az egyetlen első osztályú ember itt a zsidó állampolgárok, mint én, és ezt a státuszt mind az 1967-es vonalakon belül, mind azokon túl, a Ciszjordániában élvezzük. A nekik juttatott különböző személyes státuszok és az Izrael által alávetett számos alsóbbrendűségi változat elválasztja őket, az Izrael uralma alatt élő palesztinokat az egyesíti, hogy mindenki egyenlőtlen.”
Valójában a zöld vonal régóta láthatatlan az izraeliek számára, és Izrael a telepeket saját államának részeként kezeli. Miért tennénk úgy, mintha más lenne? Miért tennénk úgy, mintha két kormányzó testületről beszélnénk, amikor a Palesztin Hatóság egy feldicsőült bantusztáni adminisztrátor, akinek semmibe sincs beleszólása?
Ez szándékosan van így, nem véletlenül. Izrael nagyon tudatosan közelítette meg ciszjordániai gyarmatosítási projektjét. 1972-ben Ariel Sharon kijelentette:
„Pastrami szendvicset készítünk belőlük. Zsidó települések egy sávját hozzuk létre a palesztinok között, majd egy másik zsidó települések sávját Ciszjordániában, így huszonöt év múlva sem az Egyesült Nemzetek Szervezete, sem az Egyesült Államok, senki sem lesz képes szétszakítani azt.”
Még a közelmúltban a Human Rights Watch és az Amnesty International is hivatalosan az izraeli viselkedést az apartheid megtestesítőjének minősítette. Ígérjük, hogy nem ők lesznek az utolsó emberi jogi szervezetek, amelyek ezt teszik.
Ideje abbahagynunk azt a színlelést, hogy valaha is volt remény két államra, vagy hogy nem egy de facto egyetlen államban élünk a folyótól a tengerig, ahol a jogok és kiváltságok különböző szintjeit kapjuk attól függően, hogy honnan származunk és etnikai hovatartozásunk van.
Amikor egy zsidó telepes megtámad egy palesztint, és polgári bíróság előtt bíróság elé állítják, míg a támadás ellen tiltakozókat katonai bíróság előtt, az apartheid, és ezen semmilyen fellebbezés nem változtathat. Régóta téveszme volt azt színlelni, hogy ez a megszállás átmeneti, de most már átlépte a határt az intellektuális becstelenségben. Ha reménykedni akarunk a továbblépésben, akkor a dolgokat úgy kell neveznünk, ahogy vannak. Nincs kiváltságunk arra, hogy újabb 25 évet pazaroljunk el azzal, hogy egy alternatív valóságban élünk.
Végül hangsúlyozni kell, hogy az izraeli politikát apartheidnek nevezni nem jelenti azt, hogy a palesztin kérdés nem telepes-gyarmati kontextus, és nem is jelenti azt, hogy a megoldás egy polgárjogi mozgalomban rejlik az egyenlőségért, vagy pusztán Ciszjordánia vagy a Gázai övezet izraeli államba való beolvasztásában. A palesztin ügy a dekolonizáció és a szabadság ügye, nem pedig a gyarmati államban megszerzett privilégiumok ügye. Következésképpen azt állítjuk, hogy az apartheid kifejezés nem elegendő a status quo leírására, b
