Ez egy olyan dátum, amelyet palesztinok generációi gyalázatossá tettek.
Minden év május 15-én milliók emlékeznek meg a Nakbáról, vagyis a katasztrófáról, amely a cionista milíciák által Palesztinában végrehajtott etnikai tisztogatásra utal, hogy helyet csináljanak Izrael 1948-as megalapításának.
Egy előre megfontolt katonai hadjárat során a cionista erők palesztinok ezreit ölték meg, falvak százait rombolták le, és a palesztin lakosság 80 százalékát erőszakkal kiűzték hazájukból.\u00A0
Több mint egy év könyörtelen erőszak után az újonnan létrehozott Izrael Állam elfoglalta a történelmi Palesztina 78 százalékát.\u00A0
A fennmaradó 22 százalékot, Ciszjordániát és a Gázai övezetet 19 évvel később Izrael megszállta, és továbbra is izraeli katonai uralom alatt áll.
A Nakba előtt
Palesztina évszázadokon át az Oszmán Birodalom része volt, amíg az első világháború végén (1914-18) Nagy-Britannia elfoglalta.
A Népszövetség a háború után „mandátumot” adott Nagy-Britanniának Palesztina felett, egy olyan megállapodásban, amely nem vette figyelembe az őshonos palesztin lakosság kívánságait.
A Népszövetség mandátumainak deklarált célja az volt, hogy „adminisztratív segítséget és tanácsadást” nyújtsanak az őshonos lakosságnak, amíg képesnek nem bizonyulnak önálló államként működni.
Palesztina esetében azonban a brit mandátum beépítette a „Balfour-nyilatkozatot”, amely ígéretet tett arra, hogy „Palesztinában nemzeti otthont hoz létre a zsidó nép számára”, akik akkoriban a lakosság kevesebb mint 10 százalékát tették ki.
Az 1923-48 közötti mandátumévekben Nagy-Britannia elősegítette az európai zsidók bevándorlását Palesztinába, így lakosságuk tízszeresére nőtt, a mandátum előtti 60 000-ről 1948-ra 700 000-re.
Emellett cionista fegyveres csoportokat is kiképeztek, fegyverekkel látták el őket, és bizonyos fokú önkormányzást biztosítottak számukra.
Eközben az őshonos palesztin lakosságot erőszakkal elnyomták a függetlenséget követelő és az európai zsidó bevándorlást elutasító lázadásokat követően.
1947 februárjában Nagy-Britannia bejelentette, hogy megszünteti a mandátumot, és Palesztina kérdését az Egyesült Nemzetek Szervezetének átadja.
Az ENSZ 1947 novemberében elfogadott egy felosztási tervet, amely két részre osztotta Palesztinát: 55 százalékban zsidó államnak, 45 százalékban pedig arab államnak, miközben Jeruzsálemet nemzetközi ellenőrzés alatt tartotta.
A palesztinokkal nem konzultáltak a javaslatról, amely soha nem valósult meg. Ettől a ponttól kezdve a cionista csoportok megkezdték támadásaikat.
A Nakba
Az 1945-ben kidolgozott katonai tervekre támaszkodva a cionista fegyveres csoportok 1947 decemberétől kezdődően szisztematikusan fokozni kezdték a palesztinok elleni támadásokat azzal a céllal, hogy kiűzzék őket az országból.
A cionista stratégia a Dalet-tervben csúcsosodott ki, amely katonai akciójuk tervrajza volt, és „falvak lerombolását” szorgalmazta „felgyújtással, felrobbantással és aknák telepítésével a törmelékekben”.
Azt is kimondta, hogy „ellenállás esetén a fegyveres erőket meg kell semmisíteni, a lakosságot pedig az állam határain kívülre kell kiűzni”.
A cionista erők különféle taktikákat alkalmaztak a palesztinok kiűzésére, többek között bombázásokat, mészárlásokat és pszichológiai hadviselést.
A hadjárat során válogatás nélkül öltek meg fegyvertelen civileket, akik közül néhányat tömegsírokba temettek.
1947 decembere és 1948. május 14. között mintegy 175 000 palesztint űztek el, és 200 falut és városközpontot romboltak le és foglaltak el.
1948. május 14-én, egy nappal a brit mandátum hivatalos lejárta előtt, egyoldalúan kikiáltották Izrael Államát.
Az arab hadseregek ezután bevonultak Palesztinába, hogy visszaverjék az izraeli katonai előrenyomulást.
Az ellenségeskedés hivatalosan 1949 júliusában ért véget Izrael és az arab államok közötti fegyverszüneti megállapodások aláírásával.
Izrael elfoglalta a történelmi Palesztina 78 százalékát, míg a fennmaradó 22 százalék arab ellenőrzés alatt állt.
Utóhatás
A háború végére a cionista erők 13 000 palesztint öltek meg, mintegy 530 falut és várost pusztítottak el és néptelenítettek el, legalább 30 mészárlást követtek el és 750 000 embert űztek el.
Körülbelül 150 000 ember maradt az újonnan megalakult Izrael állam határain belül, sokan közülük belső menekültek.
Izrael ezután törvényeket fogadott el, amelyekkel lefoglalta a kiutasítottak által hátrahagyott palesztin vagyont és eszközöket, beleértve a földet, otthonokat, készpénzt, részvényeket, bútorokat, vállalatokat és egyéb ingóságokat.
Elfogadták a Visszatérési Törvényt is, amely izraeli állampolgárságot biztosít az Izraelbe áttelepülő zsidóknak, miközben megtagadja a palesztin menekültek visszatérését hazájukba.
Ma 5,8 millió regisztrált palesztin menekült él tucatnyi táborban a megszállt Ciszjordániában, a Gázai övezetben, Jordániában, Szíriában és Libanonban.
A belső menekültek száma, akik izraeli állampolgárságot kaptak, körülbelül kétmillió fő.
Minden év május 15-én a palesztinok világszerte megünneplik a Nakbát, amely szerintük 1948 óta folytatódik különböző háborús, megszállási, ostromlási, házrombolási, földelkobzási és egyéb formákban.
