1948. május 15-én nagyapám, Saeed, mindössze hatéves volt, amikor a cionista milíciák megtámadták faluját Beér-Sevában, és családját menekülésre kényszerítették. Édesanyja vitte, miközben a robbanások és a tüzérségi támadások borzalma elől menekültek. A legközelebbi menedék Gáza városa volt. Úgy érkeztek, hogy néhány napig rögtönzött sátrakban fognak megszállni, biztosak voltak benne, hogy hamarosan visszatérnek otthonaikba és termékeny földjeikre.
Akkor még nem tudták, hogy ideiglenes tartózkodásuk évtizedekig fog tartani – hogy a sátrak állandó beton menedékekké válnak. A házkulcsok, amelyekhez ragaszkodtak, berozsdásodni fognak, és a visszatérés jogának szimbólumává válnak, amely generációkon át száll – 77 éven át és azóta is.
Életem nagy részében a Nakba a múltban élt, egy tragédiát, amelyet nagyapám történetein keresztül örököltem. De 2023 óta a saját Nakbámat élem Gázában – ezúttal valós időben, okostelefon-kamerák és televízió-képernyők lencséje alatt. A nagyapámat egykor elűző milíciák a világ egyik legfejlettebb hadseregével rendelkező állammá váltak, amely halálos fegyvereket forgat az ostromlott civil lakosság ellen, akik csak szabadságot és méltóságot követelnek.
2023 októberében Izrael erőszakos kitelepítési kampányt indított, amely hátborzongatóan hasonlított arra, amit nagyapám elszenvedett. Észak-Gáza lakóit délre evakuálásra utasították – csak hogy ezeket a területeket is bombázzák. Egész családok sétáltak órákon át mezítláb, csak annyit cipelve, amennyit bírtak. Az emberek ismét sátrakban találták magukat – ezúttal nem műanyagból, hanem hulladékból, szövetből és bármiből, ami megvédte őket a tűző naptól vagy a keserű hidegtől. Golyók nélkül néztünk szembe a halállal. Az újszülöttek hidegben és kiszáradásban haltak meg. A világ által már majdnem teljesen felszámolt betegségek, mint például a gyermekbénulás és a malária, visszatértek az egészségtelen körülmények miatt. Izrael szigorította a blokádot, megakadályozva az élelmiszer, a gyógyszer és az alapvető szükségleti cikkek bejutását. A Világélelmezési Program szerint Gáza lakosságának 96 százaléka ma élelmiszerhiányban szenved, amely a közepestől a katasztrofálisig terjed. Az Egészségügyi Világszervezet legalább 32 alultápláltság miatti halálesetet erősített meg az öt év alatti gyermekek körében, és arra figyelmeztet, hogy az áldozatok száma emelkedni fog.
Most úgy élünk, mint egykor a nagyszüleink: nincs villany, nincs folyóvíz, tűzifán vagy agyagkemencében főzünk. Füst tölti meg a levegőt és eltömíti az anyák tüdejét, miközben a gyerekek üres gyomorral alszanak. A szamárvontatható szekerek felváltották az autókat – amelyeket az üzemanyaghiány tönkretett vagy használhatatlanná tett. A megszállás nemcsak a földünktől, hanem az élet alapvető dolgaitól is megfosztott minket.
A nagyapám, aki az első Nakba szemtanúja volt, nem élte túl a másodikat. Egy év szenvedés, éhezés és orvosi ellátás hiánya után októberben elhunyt. Néhány hónap alatt testsúlyának felét elvesztette. Egykor erős testalkata – büszke sportoló volt – csonttá és bőrré vált. Utolsó napjaiban ágyhoz kötve feküdt, csendben tűrte a szélütéseket és a fájdalmat gyógyszer, megfelelő étel és enyhülés nélkül. Még mindig emlékszem az utolsó ölelésünkre október 11-én. Néma búcsú volt. Egy könnycsepp gördült le egy férfi ráncos arcán, aki túl sok háborút látott és túl sok álmot temett el. Ez a könnycsepp kimondta azt, amit szavakkal soha nem lehetett: ideje volt menni. És azt kérdezem magamtól: Vajon túlélte volna, ha nem lett volna háború? Tölthették volna utolsó hónapjait gondok az éhség helyett?
Mintha mindez nem lenne elég, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök nyíltan kétmillió palesztin kitelepítésére szólított fel Gázából. Retorikája csak megerősíti az évtizedek óta tartó izraeli terveket, amelyeket most az Egyesült Államok teljes mértékben támogat. Az egyik ilyen terv az „önkéntes migráció” nyelvezetébe bújik, de a valóság korántsem önkéntes. Gázában az élet élhetetlenné vált.
Az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatala szerint július 1-jéig Gáza egészségügyi létesítményeinek 85 százaléka megsemmisült vagy megrongálódott, beleértve a 36 kórházból 32-t. Az oktatási szektor ugyanilyen tönkrement: az UNICEF jelentése szerint Gáza iskoláinak és egyetemeinek 80 százaléka már nem működik, és legalább 94 akadémikust öltek meg.
A támadás még az UNRWA-ra is kiterjed, arra az ENSZ-szervezetre, amely az eredeti Nakba óta támogatja a palesztin menekülteket. Az izraeli parlament betiltotta működését a palesztin területeken, miközben élelmiszerraktárakat bombázott, és nyomást gyakorolt a donorországokra a finanszírozás csökkentésére. Miért? Mert az UNRWA létezése emlékezteti a világot a menekültek visszatéréshez való jogára. Izrael azt akarja, hogy ezt az emléket – és annak minden fizikai nyomát – eltöröljék.
Teljes menekülttáborokat, e jog szimbólumait, bombák tettek a földdel egyenlővé. Az olyan táborok, mint az északi Jabalia és Shati, valamint a déli Khan Younis és Rafah tömegsírrá váltak. Egykor generációk álmainak és dacosságának otthont adó táborok ma már csak azoknak a csontjait őrzik, akik nem voltak hajlandók elmenni.
Ezért újra megkérdezem: valóra válik-e valaha nagyapám álma, hogy visszatérjen a földjére? Vagy a történelem továbbra is forgatja kegyetlen kerekét, és a száműzetés és a szenvedés új fejezeteit pörgeti? És egy nap majd mesélni fogok a saját gyermekeimnek a Nakbáról és a visszatérésről szóló álmainkról – ahogy a nagyapám egyszer mondta nekem a sajátját?
