A Trump-adminisztráció külpolitikája, amely az „Amerika az első” doktrínán alapul, megzavarta a regionális konfliktusrendezési erőfeszítéseket és aláásta a közel-keleti országok közötti együttműködést.
Az unilateralizmust és a tranzakciós, megállapodásokon alapuló kapcsolatokat előtérbe helyező Donald Trump amerikai elnök megközelítése elmélyítette az instabilitást, különösen a Gázai lakosság erőszakos kitelepítésére vonatkozó vitatott javaslata révén.
Míg egyesek azzal érvelnek, hogy Trump stratégiája utat nyithat az új megállapodásoknak, például az Irán felé tett nyitányai révén, ez az út veszélyesen tele van a hagyományos szövetségesek elidegenítésének és a regionális feszültségek fokozásának kockázatával.
Trump nem kínál koherens vagy átfogó stratégiát a Közel-Keletre vonatkozóan, ehelyett a konkrét prioritások egyvelegére összpontosít, amelyek tükrözik tágabb világnézetét.
De ezek a prioritások gyakran ellentmondanak egymásnak – például Izrael regionális dominanciájának támogatása, miközben a gázai háború befejezésére törekszik, vagy egy új megállapodás tárgyalása Iránnal, miközben egy kibővített normalizációs keretet követ, amely magában foglalja Szaúd-Arábiát is. Az eredmény egy széttöredezett és következetlen program.
Trump lehetséges támogatása a megszállt Ciszjordánia izraeli annektálásához, valamint Gáza erőszakos elfoglalására vonatkozó javaslata valószínűleg meghiúsítaná az Ábrahám-megállapodások keretében tett közelmúltbeli normalizációs erőfeszítéseket, és felboríthatná az Egyiptommal és Jordániával kötött kulcsfontosságú békeszerződéseket is.
Ezek a lépések figyelmen kívül hagyják a nemzetközi jogot és a palesztin önrendelkezési jogot, és szélesebb körű instabilitást kockáztatnak. Az arab vezetők határozottan elutasították a palesztinok Gázából való kiutasításának ötletét, megerősítve, hogy az Izraellel való normalizáció egy palesztin állam létrehozásától függ.
A bizalom erodálása
Trump azon megközelítése, amely az izraeli érdekeket a palesztin jogokkal szemben helyezi előtérbe, nemcsak a regionális együttműködést és a konfliktusmegoldási erőfeszítéseket akadályozza, hanem társadalmi nyugtalanságot és a törékeny államok összeomlását is kiválthatja a tömeges elvándorlás miatt.
Trump megállapodásközpontú külpolitikája az azonnali amerikai eredményeket helyezi előtérbe a hosszú távú szövetségekkel és partnerségekkel szemben. Ez aláásta azt a bizalmat és stabilitást, amelyet az Egyesült Államok évtizedes szövetségépítése egykor támogatott.
A szövetségesek megalázása és az újratárgyalások kikényszerítése – mint például Ukrajnával – gyengíti a nyugati szövetségi rendszert, amely történelmileg a globális stabilitás alapját képezte. A Közel-Keleten ez megbízhatatlan partnerségekhez és az amerikai szövetségesek nemzetbiztonságuk alternatív garanciáinak megszerzésére irányuló kapkodásához vezet.
Ez a kirekesztésben és dominanciában gyökerező vízió nemcsak a régióra nézve veszélyes; mélyen destabilizáló a világ számára.
Trump nemzetközi normák és a szövetségesekkel folytatott konzultációk semmibevétele aláássa a globális és regionális együttműködést, amelyre szükség van az erőszakos szélsőségesség hatékony felszámolásához és a törékeny környezetek stabilizálásához.
A riválisokhoz, mint Oroszország és Kína, a hagyományos szövetségesek rovására történő megkeresése a tágabb geopolitikai tájképet is megváltoztatja. Egy multipólusú világban a sikerhez koalícióépítésre és stratégiai partnerségekre van szükség – ezek az elemek nagyrészt hiányoznak Trump külpolitikai víziójából, amely a szövetségeseket inkább tehernek, mint eszköznek tekinti.
Bár Trump érdeklődést mutatott egy új nukleáris megállapodás Iránnal való megkötése iránt, következetlen, kényszerítő megközelítése zavart és káoszt kelt. A valódi regionális stabilitás tartós, többoldalú együttműködést és egyértelmű jövőképet igényel a strukturális instabilitástól mentes Közel-Keletről – olyan célokat, amelyeket Trump nem tudott megfogalmazni vagy megvalósítani.
Nem elegendő az Izraelre való szűklátókörű támaszkodása az Iránnal való tárgyalásokban, miközben a kulcsfontosságú érdekelt feleket, például Kínát, az európai szövetségeseket és más regionális szereplőket félreteszi. Egy ilyen kétoldalú megközelítés, szélesebb körű nemzetközi konszenzus hiányában, azzal a kockázattal jár, hogy megismétli a múltbeli hibákat és csökkenti a diplomáciai befolyást.
Bár egy keményvonalas álláspont olyan ellenfeleket, mint Irán, a tárgyalóasztalhoz kényszerítheti, ez a megközelítés a szövetségesek elidegenítését és a feszültségek fokozását is kockáztatja, ha nem kezeli a konfliktus kiváltó okait.
Rövid távú gondolkodás
Trumpot gyakran türelmetlennek és határozott vezetésre vágyónak írják le, de következetesen figyelmen kívül hagyja tettei hosszú távú következményeit. Taktikája – mint például Gáza megszállásának gondolata – úgy tűnik, hogy nyomást gyakorol az arab államokra, hogy vállaljanak nagyobb felelősséget a területért. De az ilyen típusú provokációk gyakran visszafelé sülnek el, neheztelést váltanak ki, és elriasztják az értelmes együttműködést.
Az Izraelt erősen támogató politikák a palesztinok rovására felszítják a közvélemény haragját az arab országokban és destabilizálják a rezsimeket. Bár Trump nem támogatta Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök felhívásait az iráni nukleáris létesítmények elleni csapásra, retorikája katonai fenyegetéseket tart az asztalon, tovább növelve a regionális bizonytalanságot.
A Trump-kormányzat diplomáciai személyzetének csökkentése, a segélyek felfüggesztése és a fejlesztési programok leállítása megbénította a stabilizáció kulcsfontosságú eszközeit. Az Iraknak, Szíriának és Jemennek nyújtott segélyek befagyasztása aláássa a kritikus polgári és gazdasági szükségletek kielégítésére irányuló erőfeszítéseket.
Az olyan lépések, mint Irak iráni villamosenergia-importra vonatkozó mentességének megszüntetése, tovább gyengítik az amúgy is törékeny infrastruktúrát. Hasonlóképpen, a húszik terrorista szervezetté való újbóli kijelölése súlyosbítja Jemen humanitárius válságát.
Az Egyesült Államok nagyrészt elszakadt a diplomáciai erőfeszítésektől az új szíriai kormánnyal, amely kifejezte hajlandóságát az iráni befolyás és a terrorizmus elleni küzdelemre. A törékeny államokban az elkötelezettség hiánya termékeny talajt teremt a szélsőségességnek és a káosznak.
Az új szíriai vezetés megkeresése ellenére az Egyesült Államok a diplomáciát regionális és európai szereplőkre bízta. Ez a kivonulás sebezhetővé teszi Szíriát, különösen azért, mert az amerikai szankciók továbbra is érvényben vannak, és az izraeli légicsapások folytatódnak. A támogatás hiánya akadályozza a kormányt abban, hogy kielégítse a lakosság alapvető szükségleteit, vákuumot hozva létre, amelyet az olyan szélsőséges csoportok, mint az Iszlám Állam kihasználhatnak.
A háború elhúzódása
Gázában Netanjahu kulcsszerepet játszott a háború elhúzódásában, nagyrészt azért, hogy kielégítse szélsőjobboldali koalícióját, és elkerülje a Hamász 2023. október 7-i támadásáért való felelősségének kivizsgálását. Kritikusai – köztük izraeli ellenzéki személyiségek és túszok családjai – azzal vádolják, hogy a háborút eszközként használja a hatalomban maradáshoz és a korrupciós vádak elkerüléséhez.
Trump erőszakos kitelepítéssel kapcsolatos retorikája felbátorítja Izrael szélsőjobboldali minisztereit, és lehetővé teszi Netanjahu egyre szélsőségesebb politikáját. Ez a pálya közvetlen konfliktust szíthat Izrael és Jordánia között, egy olyan ország között, amely nagyon érzékeny a palesztin menekültek potenciális beáramlására.\u00A0
Netanjahu nacionalista-vallási koalícióra való támaszkodása Ciszjordánia és Gáza annektálására irányuló törekvéseket is táplálja – olyan célokat, amelyek veszélyeztetik a regionális stabilitást.
A Gázában zajló háború, amely Netanjahu politikai számításaiban gyökerezik, közvetlenül akadályozta Trump azon célját, hogy kiterjessze az Ábrahám-egyezményt Szaúd-Arábiára. Míg Trump közel-keleti megbízottja, Steve Witkoff megpróbált közvetíteni a tűzszünetben, Netanjahu vonakodása a következő szakasz tárgyalásától megakasztotta az előrehaladást. Ennek eredményeként a túszok fogságban maradnak, a segélyszállítmányok késnek, és a harcok újraindultak – anélkül, hogy Trump érdemi nyomást gyakorolt volna Netanjahura, hogy kompromisszumot kössön.
Az, hogy az Egyesült Államok lehetővé tette a palesztinok elleni népirtást Izrael keze által, alapvető sérelemmé vált, hitelt adva annak a narratívának, hogy az Egyesült Államok egzisztenciális fenyegetést jelent, és potenciálisan táplálja a fegyveres csoportok újjáéledését az ország érdekei ellen.\u00A0
Mind Trump, mind Netanjahu isteni jogként ábrázolja az expanzionizmust, míg az etnikai-vallási nacionalizmus támogatása a palesztin küzdelmet a civilizációk összecsapásaként keretezi. Az identitásalapú konfliktusok eredendően egzisztenciálisak; ellenállnak a kompromisszumoknak és hajlamosak az erőszak ciklusaira, mivel mindkét fél teljes győzelemre törekszik a másik felett.
Végső soron Trump és Netanjahu egy agresszív, szűk etnikai-nacionalizmus felé tereli nemzetüket – egy olyan terület felé, amely felmagasztalja a hatalmat és fenntartja a jogokat néhány kiváltságos számára, beleértve a konzervatív fehér amerikaiakat az Egyesült Államokban és a zsidókat Izraelben. Ez a kirekesztésben és uralomban gyökerező vízió nemcsak a régióra veszélyes; mélységesen destabilizálja a világot.
A cikkben kifejtett nézetek a szerzőhöz tartoznak, és nem feltétlenül tükrözik a Middle East Eye szerkesztői politikáját.